Bejelentkezés

Kosár

 x 

A kosár üres

 

A 91. évét töltő Stan Lee-t nyugodtan nevezhetjük nyugalmazott szuperhősnek. Az eposzokba illő kalandjait már maga mögött tudja, a képességei is eltompultak. (Rosszul lát és hall, illetve pacemaker szabályozza a szívritmusát.) Ám a Pókembert, X-Ment, Vasembert és a Hulkot megálmodó képregényalkotó mind a mai napig heti öt napot dolgozik, feltűnik minden olyan fesztiválon, ahol elegendő mennyiségű képregényrajongó gyűlik egybe, és továbbra is a védjegyévé vált „Excelsior!” aláírással osztogat autogramokat.

 


Stanley Martin Lieber (később törvényesen Lee-re változtatta a vezetéknevét) szegény román zsidó bevándorlók gyermekeként látta meg a napvilágot. Habár New York Upper West Side-nak nevezett környékén felnőve végig arról álmodozott, hogy híres regényíró lesz, ez az álom beteljesületlen maradt. Ám a radioaktív pókokkal, mágneses erőmezőkkel és a Fekete Özvegyhez hasonló csinibabákkal kapcsolatos képzelgései egy olyan világot teremtettek, melynek öröksége igen sokáig fennmarad még.
1939-ben Lee egy nagybátyja közbenjárásával irodasegédként helyezkedett el a Timely Comicsnál. A cég tulajdonosa, Martin Goodman (aki szintén Lee rokona) később ezt a kiadót nevezte át Marvellé. Miután Lee ígéretes szövegkönyveket szállított a Captain America (Amerika Kapitány) című kiadványba, zsenge 18 éves korában szerkesztővé léptették elő. Ez a „gyakornoki” állás egészen 1972-ig kitartott. Kezdetben Lee lassan beleszürkült az írói gárdába és a kiégés küszöbére került. A csillaga akkor emelkedett fel, amikor a felesége, Joan – az egykori brit modell – rávette, hogy „olyan figurákat alkosson, amilyeneket szeretne.”
1961–65 között Lee a popkultúra egyik legnagyobb ihletsorozatát élte meg, amikor Jack Kirby, Steve Ditko és sok más hozzájuk hasonló szabadúszó rajzoló közreműködésével elhozta a később csak Marvel-forradalomnak nevezett jelenséget. (Kirby hagyatékkezelői később pert indítottak az ekkortájt történt eseményekkel kapcsolatos félreértések tisztázása végett.) A jóság megtestesülései helyett a szuperhősök immár csípős nyelvű, kétségekkel teli, emberi hibáktól szenvedő alakokká váltak. A Fantasztikus Négyes tagjai folyton egymást marták. A Hulk és az X-Men nehezen birkózott meg a kettős élettel. Még Pókember is – aki Lee állítása szerint akkor pattant ki a fejéből, amikor meglátott egy falon mászó legyet –  kész idegroncs volt belül.
Manapság Lee teremtményei több emberhez jutnak el, mint eddig valaha. A Marvel egy 1996-os csőd után sikert sikerre halmozó mozifilmekkel, digitális tartalmakkal és, igen, még több képregénnyel szárnyalt vissza a csúcsra. A Disney 2009-ben 4,2 milliárd dollárért felvásárolta a céget, ám meglepő módon Lee ebből egyetlen vasat sem látott. Ugyanis addigra már saját céget alapított POW! Entertainment néven. Ám ennek ellenére élete végéig ő marad Mr. Marvel.
David Hochman (az amerikai Playboy szerkesztője) nemrég felkereste őt a Beverly Hills-i irodájában, hogy aztán eltöltsenek együtt pár napot. „Stan egy letűnt kor pokróc személyiségével bír, mégis éles elméjű, elhivatott, és mindig tudja, hogyan vágjon vissza. Bárcsak mind ilyen remek fickók lehetnénk az ő korában!”

 

LEE: Szóval a Playboyt ennyire érdekli a nemi életem?

PLAYBOY: Ha szeretné ezzel kezdeni…

LEE: Érdekes. Évekkel ezelőtt felmerült, hogy a magazin készít velem egy interjút, ám a jelek szerint akkor még nem érett meg rá az idő. Az egyik szerkesztő azt mondta, hogy: „Ismerjük Stan Lee-t. Imádjuk Stan lee-t. Stan Lee [a Playboy-t alapító] Hef egyik jó barátja. Csakhogy Pókember híresebb nála.” Akkor a jelek szerint végre híresebb lettem Pókembernél?

PLAYBOY: Ez mostanra egy érdekes kérdés lehet. Azok a figurák, melyeket évtizedekkel ezelőtt alkotott, mára mindenütt jelen vannak. 2013 legtöbb bevételt hozó filmje a Vasember 3 volt. 2012-ben a Bosszúállók végzett az élen. Könnyen meglehet, hogy 2014-ben az X-Men: Az eljövendő múlt napjai ugyanígy jár. És akkor még nem beszéltünk a televízióról, különböző kiadványokról, játékokról és mindenféle kapcsolódó reklámtermékről. Mit gondol, miért ilyen népszerűek mindmáig ezek a meglett korú hősök?

LEE: természetesen azért, mert ilyen remekül írtam őket, nemde? Habár, megvan a magam elmélete. Nem baj, ha kissé filozofikusabb vizekre evezek?

PLAYBOY: Csak tessék.

LEE: Ezek a hősök a gyermekkorunkban hallott tündérmesék következő lépcsőfoka. Vagy azoké a kalandoké, amelyben varázslók és boszorkányok szállnak szembe a gonosz szörnyetegekkel. Csakhogy a kor előrehaladtával mégsem olvashattunk tündérmeséket és varázskalandokat; ám attól még nőttünk ki teljesen a fantázia világából, vágytunk az olyan példaképekre, akik jobbak nálunk – az idegen bolygókról érkezett óriásokra és azokra a hősökre, akik olyasmire is képesek, amire mi nem.
Ráadásul ezek a szereplők egyszerre emberfelettiek és mégis teljesen emberiek. Így együtt érezhettünk velük. A Fantasztikus Négyes összes tagja rendelkezett valamilyen szuperképességgel, mellette mégis egy átlagos, hibáktól nem mentes család képét mutatták előttünk. Például Mr. Fantasztikus többnyire egy roppant unalmas alak. Pókember pedig nagyban hasonlít a kamaszodó fiúkra: gondokkal küszködik, kétségek gyötrik. Nehezen találja a helyét a világban, nehézséget okoz számára, hogy szuperhős legyen. A Lény és a Hulk útjukat vesztett szörnyek – ormótlan, visszataszító óriások –, ami némi pátosszal vonja be őket. Az X-Men gyakorlatilag különleges képességű kitaszítottakból állt. Aztán ott van Fenegyerek, aki vakként jobban ért bizonyos dolgokhoz, mint a legtöbb látó. Nem én alkottam Amerika Kapitányt, ám mindent megtettem, hogy ne csak egy rosszfiúkkal viaskodó verőlegény legyen. Személyiséggel, félelmekkel, kétségekkel ruháztam fel. Vagy vegyük például Dr. Strange-et. Imádom őt: egy sebész, akinek egy balesetben használhatatlanná válnak a kezei. Ettől teljesen hitehagyott lesz, amíg egy ősi, misztikus tanítómester segítségével el nem sajátítja a varázslás tudományát, hogy a kozmosz legnagyobb hatalmú mágusa váljék belőle. Belőle még nem készítettek mozifilmet, de nemsokára fognak.
Egyszóval az én szememben a képregények felnőttek számára írt tündérmesék. Vasember, a Bosszú Angyalai, Pókember és a többiek pontosan azért népszerűek ma, amiért a Jancsi és az óriáspaszuly is több száz év után. Mert remek figurák remek történetekkel, akik egyszerre hasonlítanak ránk és mégis többek nálunk. Ezzel zárnám a filozófialeckémet. Ezt akár kőbe is véshetik.

PLAYBOY: Alkotóként nézve miként élte meg az 1961–65 közötti roppant zsúfolt időszakot, amikor olyan magazinokat írt sok más mellett, mint a Fantastic Four (Fantasztikus Négyes), Amazing Spider-Man (Csodálatos Pókember), Avengers (Bosszú Angyalai) – amiben többek között feltűnt Thor, a Hulk, Vasember és Loki –, Daredevil (Fenegyerek) és az X-Men?

LEE: Igazából ez az időszak eshetett volna korábbra vagy későbbre is. Az egészet csak azért tettem, mert a főnököm erre utasított. Például miután előálltam a Fantasztikus Négyessel, Martin – a kiadóm – azt mondta, hogy készítsek neki még több hőst. Nem igazán örült, hogy a konkurencia, a DC Comics, már rendelkezett az Igazság Ligájával. Ezért tettem, amire utasítottak és alkottam egy új csapatot.
Először egy eredettel kellett előállnom. Hogyan tettek szert a képességeikre? A Fantasztikus Négyes testét kozmikus sugarak járták át. A Hulkét gammasugárzás. Igazából fogalmam sem volt, hogy mi az a kozmikus- vagy gammasugárzás, de jól hangzottak. Viszont csak ezt a két sugárzást ismertem. Miután kifogytam a sugarakból, mihez fordulhattam? Végül megfutamodtam és azt mondtam, egyszerűen így születtek, mutánsok voltak. Sőt, eredetileg a csapat neve is ez volt: Mutánsok. Martinnak viszont nem tetszett, így lett belőlük X-Men. Egy idő után a szuperhőseink minden lehetséges képességre és eredettörténetre szert tettek.

PLAYBOY: Mégis valamiért mind New Yorkban éltek.

LEE: Ó, csak mert számomra így volt a legkényelmesebb, hiszen akkoriban én is ott laktam. Számomra csak akkor létezhettek, ha magam köré képzelhettem őket. Tony Stark – Vasember – például roppant gazdag volt, egy Central parkhoz közeli kúriában lakott. A Fantasztikus Négyes központja a Baxter-Házban található, ami csak pár sarokra volt a belváros felé. Így gyakran feltűnhettek egymás füzeteiben. Egyszer írtam egy történetet, amiben a Queens-béli Forest Hillsben élő Pókember úgy dönt, hogy nem keres eleget szuperhősként, ezért úgy dönt, csatlakozik a Fantasztikus Négyeshez, hátha lát belőle egy kis mellékest. Így hát felkeresi az F4-et a központjukban, bekukkant az ablakon és megkérdi, hogy lehet-e a csapat tagja, mire ők közlik, hogy nincsen tagfelvétel. Pókember pedig továbbáll.
Azért élveztem ezeket a figurákat, mert szó szerint tudtam, hogy melyikük hol él; pontosan milyen személyiségek. Innen már nem volt más dolgom, mint hogy előálljak az ellenfeleikkel, ami még a hősök alkotásánál is élvezetesebb munka. És amíg nem fogytam ki az állatnevekből, nem akadt semmi gondom. Volt köztük Gyík, Skorpió, Dr. Octopus, Keselyű, Rinó…

PLAYBOY: Ez így egész jól hangzik, ám hatalmas nyomás társulhatott mellé. 1968-ra a Marvel évi 50 millió képregényfüzetet nyomtatott.

LEE: A nyomás nem megfelelő kifejezés, folyton a szakadék szélén táncoltam. És ha bármi balul ütött volna ki, az magával ránt. Ugyanis nem csak a vezető író voltam, hanem a főszerkesztő is. Az én dolgom volt, hogy a füzetek időben megérkezzenek a nyomdába. És ha mégis lecsúsztunk a határidőről, ugyanúgy ki kellett fizetnünk a nyomdát, ami sok-sok ezer dolláros többletkiadást jelentett.
Volt idő, amikor havi 40-50 kiadványunk volt. Nem csak szuperhősök, hanem minden egyéb is: ilyen románc, olyan románc, amolyan románc. A kiadóm imádta az olyan westernhősöket, akiknek a nevében ott szerepelt a „kölyök”, ezért volt nekünk Two-Gun Kid, Texas Kid, Rawhide Kid, mindenféle elképzelhető kölykünk. Akkoriban futószalagon termeltem mindent.

PLAYBOY: És manapság milyen szerepet tölt be a Marvelen belül?

LEE: Többnyire a kirakatarcét. Egész életemben egyetlen hatalmas reklámkampányként kezeltem az egész Marvelt, mindenféle szlogeneket találtam ki hozzá: „A mámorító Marvel mesterművei”, „üdvözlet a képregények Marvel-korszakában”, és a többi. Egy idő után én lettem a Marvel globális nagykövete. Szerintem legalább kétszer-háromszor bejártam az ország összes városát. De megjártam Kínát, Európát, Ausztráliát és minden közbülső országot. Jelenleg éppen egy tévé-, illetve egy Kínával, majd egy Indiával közös mozifilm előkészületeit folytatjuk. És ott van mellé a gyermekkönyvsorozatunk, meg a Stan Lee's Superhumans (Stan Lee szuperemberei) című webes sorozatunk is.
Nincs beleszólásom a Marvelnél abba, hogy milyen történeteket alkossanak vagy kiket alkalmazzanak. Ez különösképp igaz a Disneyre, a Marvel jelenlegi tulajdonosára. Én inkább egyfajta béríró és -producer vagyok, vagy az, akit folyton kiküldenek a rendezvényekre.

PLAYBOY: A tisztázás végett: habár számos Marvel-figurát alkotott, egyikük szerzői jogával sem rendelkezik.

LEE: Sosem rendelkeztem. Mindig a Marvel alkalmazottja voltam. Eleinte íróként, majd a vezetőség részeként. A jelenlegi szerepem szigorúan tiszteletbeli. A figurák mindig is a Marvel tulajdonát képezték. Ha ez nem így volna, most aligha beszélgetnénk itt.

PLAYBOY: A Disney négymilliárd dollárt fizetett a Marvelért. Kapott ezért legalább egy Tony Stark-féle helikoptert?

LEE: Hadd mondjak valamit: a lányom nemrég körülnézett az interneten, és azt találta, hogy Stan Lee vagyonát jelenleg 250 millió dollárra becsülik. De hiszen ez nevetséges! Nincs nekem 200 millióm. Se 150 millióm. Vagy akár 100 millióm.

PLAYBOY: És mit gondol, úgy illene, hogy legyen?

LEE: Nem.

PLAYBOY: George Lucas sokkal kevesebb ötlettel állt elő, mégis mára akár saját országot vehetne.

LEE: Igaz, azonban ő egymaga érte el ezt. Ő találta ki a történeteket. Ő volt a filmjei producere. Ő írta és néha rendezte mindegyiket, az ő kezében voltak a reklámtermékek jogai. Minden végig az övé volt. Én viszont a kiadómnak dolgoztam. Ha a füzetek rosszul mentek volna, akkor ő megy csődbe, mint ahogy számos más kiadó tette akkoriban. A Marvel vállalta a kockázatot a döntéseiért. Az író és a rajzoló mindössze annyit kockáztatott, hogy jó lóra tett-e, amikor elszerződött valamelyik kiadóhoz.
Muszáj megemlítenem, hogy a nagy gazdasági világválság alatt nőttem fel, láttam, miként küszködtek a szüleim azért, hogy kifizessék a havi lakbért. Az apám szinte végig munkanélküli volt, végül aztán nagy nehezen ruhaszabászként helyezkedett el, ami nem fizetett valami sokat. Én örültem, hogy jól keresek és rendesen bánnak velem. Mindig a legjobb bérkategóriába estem, Martin sose adott kevesebbet nekem, mint a legjobban fizetett írónak. Nagyon jó állás volt. Long Islanden házat vettem belőle. Sosem álmodoztam arról, hogy egykor 100 vagy 250 vagy akárhány millióm legyen. Én csak azt tudom, hogy számos eszement figurával álltam elő, és hogy roppantul élveztem a munkámat.

PLAYBOY: A Marvel egyik legnagyszerűbb figurája Stan Lee. Feltűnt nem egy képregényben, saját rovata volt a füzetekben, és az összes Marvel-mozifilmben láthatjuk egy Hitchcock-féle vendégszerepben.

LEE: Még Hefet is eljátszottam az egyik Vasemberben. Mindegyik alatt nagyon jól szórakoztam. Talán a Fantasztikus Négyesben játszott szerepem volt a kedvencem, ahol nem hívtak meg Sue és Reed esküvőjére, ezért nem engednek be rá. Próbálom bizonygatni a biztonsági őrnek, hogy én vagyok Stan Lee, de ő csak kitessékel.

PLAYBOY: És hol ér véget a képregényes Stan Lee és kezdődik a valódi ember?

LEE: Ó, ez a valódi énem. Különösen, ha egy csodás, lebilincselő, izgalmas, érdekfeszítő alakot lát maga előtt. Mert ez esetben aztán teljesen nyakon csípett. Kérem, majd írja bele, hogy nevettem, amikor ezt mondtam!

PLAYBOY: Minden viccet félretéve: a hagyatékát beárnyékolja egy folytonosan visszatérő téma, mégpedig az, hogy túlságosan sok dicsőséget írt a saját maga javára az olyan figurák alkotásából, melyeket például Jack Kirbyvel vagy Steve Ditkóval hoztak létre. Azóta minden elképzelhetőt megtett, hogy elismerje a közreműködésüket és alkotói mivoltukat, ám ez sem oszlatta el a kétségeket. Tehet bármit annak érdekében, hogy igazságot szolgáltasson ezeknek az embereknek és egyszer s mindenkorra pontot tegyen az ügy végére?

LEE: Nem értem, mit gondol az alatt, hogy igazságot szolgáltassak nekik. Mindig is a legjobb színben próbáltam feltüntetni őket, még a kreditoldalon is. Sosem azt írtuk oda hogy „készítette: Stan Lee”, hanem azt, hogy „készítette: Stan Lee és Steve Ditko” vagy „készítette: Stan Lee és Jack Kirby.” És gondoskodtam róla, hogy a nevük legalább akkora méretben legyen ott, mint az enyém.
Ami a bérüket illeti, az ügyben semmit sem tehettem. Szabadúszó rajzolókként dolgoztak, szabadúszókként is bántak velük. Egy idő után a jelek szerint úgy érezték, több pénzt érdemelnek. Felőlem rendben, rajtuk állt, hogy beszéljenek erről a kiadóval. Nekem semmi közöm nem volt az egészhez. Én sem bántam volna, ha jobban megfizetnek. Csak én sosem emlegettem ezt. Ugyanúgy leadott oldalak után kaptam a bérem, ahogyan az összes többi író. Talán én egy dollárral többet kerestem oldalanként.
Ha azt kérdezik, hogy nem érdemeltek volna-e többet, akkor arra azt mondom, hogy akkor nem érdemelt volna John Romita is? Vagy Gil Kane? Esetlge John Buscema? Mind nagyszerű rajzolók voltak. Vagyis ha valaki alkot egy népszerű képregényt, akkor azt díjazzuk visszamenőlegesen? Nem tudom. Épp emiatt nem voltam és soha nem is leszek üzletember. Mert nem tudom, hogyan kezeljem az ilyen helyzeteket.

PLAYBOY: Mégis éveken keresztül a Marvel vezetőségének tagja volt.

LEE: Így igaz. Én pedig nem egyszer, hanem kétszer is munkát ajánlottam Jack Kirbynek. Azt kérdeztem: „Jack, miért nem dolgozol te is hozzám hasonlóan a Marvelnek?” Akkoriban én voltam a művészeti vezető. Mondom neki: „Te lennél a művészeti vezető, én pedig a vezető író és főszerkesztő. Így biztos megélhetésed lenne.” Nem vállalta. Nem akarta. Pedig örültem volna, ha a munkatársam lehet. Mindig is csodáltam azt, ahogy dolgozott. Úgy rajzolt, mintha a maga elé képzelt képet vetette volna papírra. Csak végigkövette a vonalakat. Soha senkit nem láttam még olyan sebesen rajzolni, mint őt. Kértem, hogy dolgozzon mellettem, ám ő visszautasított. Nem akart a személyzetbe tartozni. És se ő, se Ditko esetében nem értem, hol bántunk rosszul velük.

PLAYBOY: Kirby 1994-ben hunyt el. Emlékszik a legutolsó találkozójukra?

LEE: Az utolsó hozzám intézett szavai igencsak különösek voltak. Egy képregényes rendezvényen futottunk össze, nem sokkal a halála előtt. Akkor már eléggé rosszul érezte magát. Odajött hozzám és azt mondta: „Stan, semmiért se okold magad.” Tudta, hogy miket beszélnek rólam, és el kellett mondania, hogy az ő szemében semmi rosszat nem tettem vele. Szerintem ezt ő is megértette. Majd otthagyott. Természetesen ott voltam a temetésén.

PLAYBOY: Milyen volt?

LEE: Borzalmas. Úgy értem, túlságosan fiatalon ment el. 76 éves volt. Végig hátul maradtam, mert nem akartam, hogy észrevegyenek. Ez Jack temetése volt. A felesége, Roz, meglátott, tudta, hogy ott voltam. Majd távoztam, és ennyi volt. Jack nagyszerű fickó volt, Steve is az. Sajnálatos, ha bárki úgy gondolja, hogy bármilyen ellenszenv van köztünk. Én mindkettejüket imádtam.

PLAYBOY: Steve Ditko a nyolcvanas éveiben jár, ám már évtizedek óta nem tűnt fel a nyilvánosság előtt. Beszélt vele mostanában?

LEE: Úgy tíz éve láttam utoljára. Épp a Marvel szerkesztőségében voltam. Elég sokáig eltársalogtunk. Említettem neki, hogy nagyon szívesen alkotnék megint vele valamit. Sosem értettem, hogy egyáltalán miért hagyott ott. Lehet azért, mert megmondtam neki, hogyan alakítsa a történeteket. A Zöld Manó esetében eleinte fogalmunk se volt róla, hogy valójában ki lehet. Én azt akartam, hogy Harry Osborn apja legyen az álarc mögött. Ditko ellenezte, ő egy ismeretlent akart. Én ezzel érveltem: „Steve, azok, akik igazán régóta követik a sorozatot, alig várják, hogy kiderüljön a valódi kiléte. Ha egy teljesen ismeretlen alak lenne, nagyot csalódnának.” Csakhogy én nem győztem meg őt és persze ő sem engem. Meglehet, végül ezért hagyott faképnél. Ő azonban sosem mondta el nekem, és azóta nem találkoztunk.

PLAYBOY: Kissé más téma: Egy Stan Lee Media nevet viselő cég nemrég ötmilliárd dollárra perelte a Disneyt mondván, hogy az ön által kitalált figurák joga őket illeti. Ez biztosan zavarja.

LEE: El se mondhatom, mennyire, hiszen mindenki azt hiszi, hogy én állok mögöttük. Egykoron csakugyan volt egy Stan Lee Media nevű cégem, de az végül beadta a kulcsot. A vezetője most börtönben ül. Eléggé félresikerült helyzet volt. Valami okból kifolyólag egyesek éveket és Isten tudja mennyi pénzt öltek abba, hogy bizonyítsák, én átruháztam a figuráim jogát a Marvelre. Pedig ismételten kijelentem, hogy a jogok sose voltak az én kezemben. Az egész ügyet egy ingoványra építették, én pedig semmilyen módon nem kényszeríthetem őket, hogy ne használják hozzá az én nevemet.

PLAYBOY: Váltsunk megint egy nagyot. Ben Affleck elég komoly kritikát kapott egy évtizede, amikor eljátszotta Fenegyereket. Mit gondol most arról, hogy őt választották Batmannek?

LEE: Szerintem remek választás. A Fenegyerek közel sem volt a legsikeresebb mozifilmünk, bár szerintem se a történet, se a rendezés nem az általam alkotott figurát idézte. Az egész sokkal sötétebb volt, leginkább rá és az egyház kapcsolatára épített. Ez nem az általam ismert Fenegyerek. Ám Ben attól még remek Batman lehet. Sokan azt mondják, öreg hozzá. Pedig az én szemszögemből nézve még eléggé fiatal.

PLAYBOY: És mi a véleménye abban a vitában, hogy Tobey Maguire vagy Andrew Garfield a jobb Pókember?

LEE: Amikor először láttam Tobey Maguire-t a szerepben, azt gondoltam, hogy ő a legtökéletesebb Peter Parker. Amikor Andy Garfieldot, akkor meg azt, hogy nála jobb nem akad. Mindketten nagyszerűek, ám különbözőek. Elvégre nem az első jöttmentre bízták ezeket a szerepeket. Azok, akik a szereplőválogatásokat tartják, sokkal jobban értenek hozzá nálam. És fantasztikus munkát végeznek.

PLAYBOY: És mi a véleménye Garfield egyik tavalyi nyilatkozatáról, miszerint Pókember valószínűleg meleg?

LEE: Nézze, nem mondhatom meg egy színésznek, hogy mit mondjon vagy miként viselkedjen. Csak arról nyilatkozhatok, hogy miként játszik; és tartom, hogy Andy remekel a szerepében. Egyetlen rossz szavam sincs Pókemberre. Talán ha egy hájtömeg lenne és egyáltalán nem hasonlítana egy szuperhősre, akkor hallatnám a szavam, ám amíg ennyi pénzt ölnek egy szuperhősről szóló filmbe, addig aligha szórakozhatnak a szereplőválogatással vagy az általuk használt figurák alapvető koncepciójával.

PLAYBOY: Az eddigi Marvel-filmek közül melyik színésznő nyűgözte le a leginkább?

LEE: Jessica Alba játszotta a női főszerepet a Fantasztikus Négyesben, ugye? Ő nagyszerű volt. Őt kedveltem. Az X-Menben ki játszotta a rövid hajú lányt, azt a nagyon szépet?

PLAYBOY: Halle Berry.

LEE: Imádni való lány. Párszor beszéltem vele, nagyon tetszenek a szerepei.

PLAYBOY: Ha választania kellene a képregényes világból egy lányt, akivel szívesen elmenne egy randevúra, ki lenne az?

LEE: Ebbe így sose gondoltam még bele. Mondok én most valamit, ami talán újdonságnak hat: ők mind kitalált alakok.

PLAYBOY: Ám attól még némelyikük vonzóbb, mint a többi.

LEE: Számomra mindig is Mary Jane volt a legvonzóbb a Pókemberből. Imádtam a mögötte húzódó ötletet. A történetem szerint Peter nagynénje folyton azon ügyeskedett, hogy megismertesse az unokaöccsét a szomszéd unokahúgával. „Olyan kedves lány, biztosan jól kijönnétek.” Csakhogy egy kamaszfiúnak az, hogy valaki egy kedves lány, a világ legkevésbé vonzó tulajdonsága. Úgy emlékszem, Peter mindent megtett, hogy elkerülje. Egy nap aztán eljutottam a történet utolsó képkockájáig. Akkor már nem halogathatta többé. Azt mondta: „Jól van, akkor találkozok vele.” Majd kinyitja az ajtót, és ott áll ez a szívdöglesztő nő, aki így köszönti: „Lásd be, haver, megütötted a főnyereményt!” Fogalmam sincs, ezt miért hagyták ki a filmből. Imádtam az egész ötletet. „Lásd be, haver, megütötted a főnyereményt!” Ott áll ez a bombázó, miközben ő egy unalmas kis senkire számított.

PLAYBOY: A Marvel szerkesztősége egy igazi fiúklub volt. Maguk között biztos jót mulattak azokon az ötleteken, hogy melyik figura éppen kivel feküdt le, vagy hogy kinek van nagyobb szerszáma.

LEE: Természetesen időnként viccelődtünk Mr. Fantastic-kel, hogy mennyire ideális lehet a nyúlékonysága a nőknek. De szerintem ennyiben kimerült a dolog.

PLAYBOY: Eléggé színes figurák születtek abban a színpompás időben. Esetleg az alkotásuk folyamán előkerült pár pszichedelikus szer vagy valami egyéb drog?

LEE: Nem tudok róla, hogy bármely rajzolónk drogozott volna. Igazából számomra sokkolóan hatna, ha kiderülne, hogy Kirby szedett valamit. Vagy akár John Romita vagy Gil Kane. Ők mind családos, keményen dolgozó emberek voltak, akikbe egyszerűen ilyen sok tehetség szorult. Jóformán bármelyikükből híres filmrendező válhatott volna. Amikor egy rajzoló egy képregénykockát alkot, akkor a lehetőségek egész skálája a rendelkezésére áll. Készíthet közeli képet, távolit, madártávlatit, egy lapos szögből készültet vagy akár egy arcközelit. És mindezt nagy nyomás alatt, szoros határidőkkel kellett eldönteniük. Ha emellett még drogoztak is volna, kétlem, hogy bármelyikük életben lenne. Az biztos, hogy sosem jöttek különös hangulatban, üveges tekintettel az irodába. Én pedig garantáltan nem drogoztam. Sosem kerültem a közelükbe, semmit sem tudok róluk.

PLAYBOY: A marihuánát kipróbálta?

LEE: Nem. Még cigarettát is alig szívtam. Egy időben a manillaszivarral próbálkoztam, mert azt nem kell letüdőzni, csak kipöfékeltem. Ám hamar abbahagytam, mert folyton lyukakat égettem a pulóverembe. Sokakban tévképzetek keletkeznek amiatt, hogy Mary Jane-nek neveztem el a figurát (a marihuána egyik régi, ismert argója, magyarban talán a „mariska” áll hozzá a legközelebb – a ford.), pedig komolyan mondom, hogy akkoriban fogalmam sem volt róla, hogy így is nevezik a marihuánát. A magam részéről sosem értettem, hogy miért drogozik akárki. Csak függővé válnak és a végén belehalnak. Nekem nem volt szükségem mesterséges szerekre, hogy kihozza belőlem a kreativitást, és a nőkkel sem volt gondom.

PLAYBOY: Az interneten kering egy érdekes anekdota, miszerint Mick Jaggerrel időnként elmentek egy szórakozóhelyre, hogy megnézzék, melyikük csíp fel hamarabb magának egy nőt. És legtöbbször Mick Jagger veszített.

LEE: Ó, pedig semmi valóságtartalma. Bár hozzáteszem, egy nő bármelyik hírességhez odamegy, nem számít, hogy az mennyire visszataszító figura. Ez a hírnév egyik törvényszerűsége. A magam idejében tényleg nem panaszkodtam. Volt egy négyajtós, lehajtható tetős Buick Phaetonom, amivel hamar felszedtem a lányokat. Ám egy rocksztárral sose vetekedhet az ember. Töltöttem együtt némi időt az Aerosmith-szel, Alice Cooperrel és a Kiss-szel is. Gene Simmons beletöltötte a vérét egy üveg tintába, hogy elmondhassa, a Kiss képregények az ő véréből készültek. És a nők mindig az ilyen dolgokra buknak.

PLAYBOY: Lassan hetven éve él együtt a feleségével, Joannal. Mondja, mi a hosszú házasság titka?

LEE: Az, hogy a megfelelő ember legyen a házastársunk. Mindkettőnk határozott személyiséggel bír, mégis jól kijövünk egymással. A feleségem, Joan – akit tiszta szívemből szeretek – félig ír, és eléggé könnyen felkapja a fizet. Emlékszem, évekkel ezelőtt, amikor épp veszekedtünk valamin, egyszer csak azt mondta: „Majd én megmutatom neked!” Megragadta a hordozható Remington írógépemet – amin egykoron a Fantasztikus Négyes és Pókember szövegkönyveit írtam – és teljes erőből a földhöz csapta. Milliónyi darabra tört. Azóta gyakran ugratom azzal, hogy: „Joanie, ha most is meglenne még az az írógép, sejted, hogy mennyi pénzért árverezhetnénk el?”

PLAYBOY: Mondja, őriz egy példányt valahol, egy titkos páncélteremben az Amazing Fantasy 15. számából, amelyben először tűnt fel Pókember?

LEE: Nem. Sosem gyűjtöttem a füzeteket. Akkoriban meg se fordult a fejünkben. Amikor a magazinokat készítettük, eszünkbe se jutott, hogy a szövegkönyv vagy az eredeti oldalak egykor értékesek lehetnek. Egy kicsi, zsúfolt irodában dolgoztunk. És az eredeti oldalak nagyok, vastagok voltak, egy füzetre pedig 48 vagy 64 is juthatott belőlük. A nyomda pedig a munka végeztével mindig visszaküldte hozzánk az eredeti oldalakat és színnyomatokat. De nekünk nem volt helyünk arra, hogy tároljuk, ezért mindent szétosztogattunk. Ha rendeltünk pár szendvicset a közeli vegyesboltból, mindig szóltunk a kifutófiúnak, hogy vigye le és dobja ki őket valahol. Ha valamelyiküknek volt annyi esze, hogy bespájzolja őket, akkor ő most egy nagyon szerencsés ember lehet.

PLAYBOY: Manapság sokkal kevesebb gyerek olvas képregényt, mint a régi szép időkben. Ez elkeseríti?

LEE: Erről nem tudtam. Tényleg így van? Őszintén szólva nem igazán követem az eseményeket. Én csak végzem a magam dolgát. De nem csak a képregényekkel ez a helyzet. Minden megváltozik. Manapság mindent számítógépen vagy iPhone-on vagy iPaden csinálnak. Maga a nyelvünk is változik. A szöveges üzenetek miatt minden szó lerövidül.

PLAYBOY: Volna valamilyen tanácsa a képregényboltok tulajdonosai számára?

LEE: Ha lenne egy képregényüzletem, azon gondolkodnék, hogyan törhetnék be az elektronikus, digitális képregények piacára. És nem csak a képregényboltok miatt aggódok. Ha könyvesboltom lenne, ugyanúgy főne a fejem. Habár, ki tudja? Eléggé régimódi vagyok. Reménykedek benne, hogy mindig akad majd képregény kisgyermekek, kamaszok és felnőttek részére, különösen azért, mert semmi sem helyettesítheti a lapok illatát, az érzést, ahogy egyesével forgatjuk az oldalakat. Másfelől, igen, minden változik. Valószínűleg tíz év múlva rá sem ismerünk majd a világra. Hála az égnek más médiumok is rendelkezésünkre állnak, így életben tarthatjuk ezeket a figurákat.

PLAYBOY: Beszélgessünk a SHIELD ügynökei című televíziós sorozatról. Mennyire áll közel az eredeti művéhez?

LEE: A SHIELD egy érdekes téma. Eredetileg egy akkoriban népszerű tévésorozat, a Man from U.N.C.L.E. miatt indítottam, én is szerettem volna egy saját különleges csapatot. A Nemzetközi Kémelhárító és Békefenntartó Csoport, Központi Főhadiszállás nevet adtam nekik. (Supreme Headquarters, International Espionage, Law-enforcement Division; az eredeti változat a CIA: Központi Hírszerző Ügynökséghez hasonló névadási sémát követett – a ford.)  Tetszett a csengése. Manapság már máshogy hívják. (Stratégiai Hírszerző és Intervenciós, Elhárító Logisztikai Divízió – angolul Strategic Hazard Intervention Espionage Logistics Directorate – a ford.) Számomra mindig is Nick Fury volt a SHIELD legjobb része, és remélem, hogy gyakran feltűnik majd a sorozatban. Ő korábban már szerepelt egy másik magazinomban, ami a Sgt. Fury and His Howling Commandos címet viselte. Végül nyugdíjaztam a figurát, ám folyton írogattak, hogy mi lett vele: ezért később ezredesi rangban visszahoztam. Ő volt a legkeményebb anyaszomorító, akit valaha alkottam, és Kirby zseniális munkát végzett rajta.

PLAYBOY: Sokan nem tudják, hogy az öccse, Larry Lieber számos figura – például Vasember – teremtésében segédkezett. Hogyhogy ő sosem kapott nagyobb elismerést?

LEE: Larry mindig is ügyes író és jó kezű rajzoló volt. Bármire kértem, szinte bármit elkészített nekem. Nem csak az első Vasember, de az első Thor szövegkönyvét is ő írta, és még mindig ő készíti a napi Pókember képregénycsíkot. Csak az a gond, hogy Larry a tökéletességre törekszik. Nem arról van szó, hogy gyorsabb vagy lassabb lett volna a többi rajzolónál, hanem arról, hogy addig nem adott ki a kezéből egy oldalt, amíg 100%-osan nem volt elégedett vele. Még azután is igazgatott valamit, hogy rábólintottam. Szerintem ettől az egész folyamat sokkal nehezebbé vált a számára.

PLAYBOY: Melyik Marvel-figura népszerűsége lepte meg a leginkább?

LEE: Valószínűleg Vasemberé. Ennek nagyja a mozifilmnek köszönhető. Igazából fogalmam sem volt, mit gondoljak, amikor bejelentették, hogy Robert Downey Jr. játssza el őt a filmvásznon. A megalkotásakor inkább Howard Hughes volt a kiindulási pontom: egy korabeli milliomos kalandor és feltaláló, nem mellesleg egy felettébb különös alak. Én inkább Chaplinként gondoltam Downeyra akkoriban, mintsem szuperhősként. Viszont elég volt egy pillantást vetnem a filmre ahhoz, hogy meggyőzzön róla: ő Vasember. Szerintem a világ legkiválóbb ötlete volt rá osztani a szerepet.
Az általam alkotott képregényalakok közül Vasember a legnépszerűbb a nők körében. Ami érthető. Elvégre milliárdos, jóképű, lehengerlő, ráadásul szüksége van valakire, aki gondoskodik róla. Gyenge a szíve. „Ó, bárcsak ismernék egy ilyen férfit!” A Vasember magazin sokkal több nőtől kapott rajongói levelet, mint bármely másik. És most a filmeknek hála Pókember után ő a második legnépszerűbb figuránk.

PLAYBOY: Most kanyarodjunk vissza a pályafutása kezdetére. Emlékszik meg a karrierje legelső képregényére?

LEE: A Captain America sorozatba írtam egy novellát, egy kétoldalas rövidet. Senki se olvasta azokat. Pont ezért mertek rám bízni egyet. Csakhogy egy képregény csakis akkor esett a magazinok postai árszabásába, ha legalább két teljes gépelt oldalt tartalmazott. Egy nap éppen tintás üvegeket töltöttem fel és lapokat radíroztam a rajzolók számára, amikor valaki odakiáltott, hogy: „Hé, Stan, kéne sürgősen egy kétoldalas sztori!” Így hát írtam egyet. És ennyi.

PLAYBOY: A II. világháborúban besorozták, háborús röpiratokat készített olyan nevek mellett, mint Frank Capra, William Saroyan vagy Theodore Geisel. Mire emlékszik ekkorról?

LEE: Hogy Dr. Seuss [Geisel] eléggé lassú volt. A képregényes szakmában az ember csakis a sebességével boldogulhat, ő azonban lassú volt. Mint mindegyikük. Sokkal gyorsabban írtam náluk. Egy nap az osztagparancsnokunk, egy őrnagy odajött hozzám, és azt mondta: „Őrmester, nem dolgozna egy kicsit lassabban? Rossz színben tünteti fel a többieket.” Olyan témákban kellett oktatófilmeket írnom, amikhez egyáltalán nem értettem. Emlékszem, készítettem egy filmet a 16mm-es IMO kamera karbantartása és használata harci körülmények között címmel. A legnagyobb figyelmet mégis egy nemi betegségekkel kapcsolatos anyagom keltette.

PLAYBOY: Írt egy szexkézikönyvet?

LEE: Nem, arra kértek fel, hogy írjam meg, miként kerülhetik el a besorozottak a betegségeket. Állandóan összeszedtek valamit. Ezért felállítottak egy sor úgynevezett profilaktikus állomást: zöld lámpával jelzett egyszobás bódékat. Ha valaki összefeküdt egy nővel, akkor annak fel kellett keresnie egy ilyen állomást, ahol a legszörnyűségesebb módokon fertőtlenítették. Nekem kellett rávennem valahogyan a bakákat arra, hogy szex után keressék fel ezeket az állomásokat. Ezért rajzoltam egy katonát, mellette egy zöld lámpával. A katona azt mondta: „Nemi betegség? Olyan nekem nincs!” Nyomtattak belőle pármilliót. Úgy vélem, ennek köszönhetően nyertük meg a háborút.

PLAYBOY: És igaz, hogy ezen időszak alatt végig dolgozott mellette a Marvelnek is?

LEE: Így van. Amikor volt egy kis szabadidőm, írtam valami újdonságot. Abból a pénzből, amit a seregben töltött időm alatt tőlük kaptam, végül vettem egy kocsit. Sok tiszttel összebarátkoztam: őrnagyok, századosok akadtak az ismerőseim közt – pedig én csak egy besorozott baka voltam! Nem is lett volna szabad közéjük elegyednem! Ezért mindig egy olívazöld matt pulóverben jelentem meg köztük, ami eltakarta a rangjelzésemet. Elmentünk valahová, iszogattunk, szórakoztunk. Bár ha én vezettem, mindig száraz maradtam.

PLAYBOY: Erről jut eszembe: emlékszik arra, hogy mikor álmodta meg a „nagy erő nagy felelősséggel jár” jelmondatot?

LEE: Őszintén szólva végig abban a hitben éltem, hogy én találtam ki Ben bácsi számára. Majd egy levélíró szólt, hogy Voltaire évszázadokkal előttem megírta ugyanezt franciául. Pedig én sosem olvastam Voltaire-t. Nem is tudok franciául. Csak tetszett a csengése.

PLAYBOY: Mikor döbbent rá arra, hogy a figurái világhírnévre tettek szert?

LEE: Sok ilyen pillanat akadt. Rengeteg levelet kaptunk és jó pár látogatót, köztük híreseket is. Emlékszem, egyszer Federico Fellini is felkeresett. Bejött az irodába és azt mondta, szeretne találkozni velem. Ezt sosem felejtem el. A folyosó végén volt egy apró irodám. Egyszer csak rám telefonáltak elölről, hogy Federico Fellini felém tart négy asszisztensével. Mindannyian ugyanolyan fekete esőkabátban, tornasorban. Fellini, a legmagasabb ment legelöl, a többiek utána. Hihetetlenül humoros helyzet alakult ki, mert én a filmjeiről, a 8 és ½-ről és a többiről szeretem volna beszélni vele, ő pedig velem Pókemberről. Évekkel később volt olyan kedves és körbevezette a lányomat Olaszországban, gondoskodott róla. Valószínűleg érdekes élményt jelentett volna, ha együtt dolgozhatok vele. Az X-Men alkalmas lett volna erre. Fellini és Magneto érdekes párost alkothattak volna.

PLAYBOY: A következő X-Men-filmben a hetvenes évek csapata találkozik a modern felállással. Aggódik néha amiatt, hogy valaki esetleg elrontja az eredetileg megálmodott szereplőit?

LEE: Sosem gondolok erre. Tudom, hogy úgyis előállnak valami érdekessel, ha meg mégsem, akkor valaki más fog. A történetek legjobb tulajdonsága az, hogy mindig találhatunk bennük egy új megközelítési módot. És az igazat megvallva rég kiadtam őket a kezemből. Úgy 1972 táján, amikor kiadóvá váltam. Habár valójában sosem voltam az, mert a kiadók üzletemberek, én pedig alkalmatlan vagyok annak. Ám kiadóként nagyrészt felhagytam az írással. És a figurák idővel új utakra leltek.

PLAYBOY: A Hulk sosem volt könnyű eset. A Lou Ferringo nevével fémjelzett sorozat a hetvenes évekből inkább szórakoztatóan gagyi, mintsem klasszikus.

LEE: Azóta próbálkoztak már zöld Hulkkal, vörös Hulkkal és kék Hulkkal is. Mindenki mindennel próbálkozik, ám szerintem rosszul csinálják. A legutóbbi filmben egészen jól nézett ki, a színész is remek munkát végzett. Ám túl nagynak ábrázolták és a színét is megváltoztatták. Pedig olyan egyszerű. Eredetileg Dr. Jekyll és Mr. Hyde párosának képzeltem el. Egy tudós, aki egy szörnyeteggé változik. Ám gyűlöli a szörnyeteget, ezért mindent megtesz, hogy megszabaduljon tőle. A szörny viszont gyűlöli a tudóst, nem akar visszaváltozni azzá a gyenge, semmilyen alakká. Szereti, hogy ő a Hulk. Íróként könnyedén eljátszhattam ezzel, millió és egy történetet kitalálhattam vele. Ám valamiért Hollywood egy nagydarab, ostoba meláknak ábrázolja. Egyszer igazán visszatérhetnének az alapokhoz.

PLAYBOY: Izgatottan várja a Bosszúállók: Ultron kora című filmet?

LEE: Izgatottan? Persze. Ám, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy ki vagy mi az az Ultron. Jóval azután találták ki, hogy bármi közöm lett volna a Bosszú Angyalaihoz. Egyszer megkérdeztem valakit a szerkesztőségben, hogy ki az az Ultron, de ekkor megcsörrent telefonom, felvettem, és sosem kaptam választ. A Marvel annyi különös figurát és szokatlan helyzetet mutatott már be, hogy képtelenség mindet fejben tartani.

PLAYBOY: Ez igaz, viszont miért nem alkotunk új szuperhősöket? Még mindig nagyrészt az ön teremtményeire és még pár másikra, például Supermanre és Batmanre hagyatkozunk.

LEE: Hát, a kiadóknak jelenleg nem igazán van szükségük újabbakra. Amikor én alkottam őket, akkor kellettek újak. A kiadóm felkeresett, és közölte: „Hé, Stan, az előző egészen szép eladásokat hozott. Kitalálnám nekem még egy ilyet? Vagy esetleg még négyet?” Manapság nem hallani ilyet. Inkább: „Mikor lesz elég időnk egy új filmre Hangya főszereplésével vagy adunk ki egy új sorozatot az Ezüst Utazóval?” Rengeteg olyan anyagunk van tartalékban, ami tetszhet a közönségnek. És tudja, Hollywood mennyire szereti a biztos dolgokat. Nincs a világon elég nyitóhétvége, televíziócsatorna vagy könyvespolc mindahhoz, ami a Marvel tervei között szerepel. Nem csak a Fantasztikus Négyesről, Amerika Kapitányról vagy Fenegyerekről beszélünk most. Mellettük tucatszámra akadnak mások, a rajongók pedig folyton azt kérdik: „Stan, mikor lesz végre egy film Fekete Párducról?” Amúgy én magam is szívesen látnék egy ilyet. Úgy tudom, már zajlanak az előkészületek. Ám a rajongók ekkor megint jönnek, hogy: „És mikor kap Hangya egyet? Vagy a Nem-Emberek? Vagy az Annihilator?” 

PLAYBOY: Több évtizede látogat mindenféle eseményekre, köztük képregényes fesztiválokra és mostanság a saját Comikaze rendezvényére. Biztosan unja már a rengeteg kérdezősködő rajongót.

LEE: Szeretem, amikor kérdeznek, és mindig igyekszek előállni egy humoros válasszal. Például ha azt kérdezik, ki nyerne, a Hulk vagy Galactus, azt felelem: „Attól függ, ki írja.” Vagy ott van az a kérdés, hogy miért dolgoztam ilyen sokat és írtam ennyi történetet. A válasz: „kapzsiságból.” Akkor is próbálok kitalálni valami meglepő választ, ha előtte már nyolcszázszor végighallgattam ugyanazt a kérdést. Mondjuk megkérdik: „milyen szuperképességet szeretnél a leginkább?” Én erre: „Szerencsét. Mert ha szerencsés vagy, az olyan, mintha minden szuperképességgel egyszerre rendelkeznél.” Amúgy ebben tényleg hiszek.

PLAYBOY: Az imént megemlítette Hangyát. Az ő filmjével most mi a helyzet?

LEE: Készülget. [A film bemutatóját 2015 júliusára tűzték ki. Edgar Wright rendezi, főszerepben Michael Duglasszel Hank Pym és Paul Rudd-dal Scott Lang szerepében – a szerk.] Hangyában az a legjobb, hogy apró, és sok olyasmire képes, amire egy átlagos méretű ember nem, ám emellett mégis rettenetesen sebezhető. Egy hős esetében ugyanis roppant fontos a sebezhetőség. Ha valakinek sosem eshet baja, abban nincsen semmi élvezetes. Supermannel mindig az volt a legnagyobb bajom, hogy nem aggódok érte. Sebezhetetlen, elpusztíthatatlan. Hangya viszont hiába tehet meg rengeteg mindent, mindvégig komoly életveszélyben forog. Mindig ott van a feszült izgalom, hogy nemsokára nagyon gyorsan vissza kell nőnie. Másik példának Batmant hozhatnám fel, aki az újabb filmekben sokkal sebezhetőbbé, ezáltal jóval érdekesebbé vált.

PLAYBOY: Ha már Batmannél tartunk: milyen volt, amikor együtt éjszakáztak a városban a barátjával, Batman alkotójával, Bob Kane-nel?

LEE: Kezdjük ott, hogy mindig késett. Ha fél nyolcra foglaltunk asztalt, Bob és a neje nyolc, fél kilenc tájékán tűntek csak fel. Ha mi rászámoltunk fél órát, ők még fél órával később érkeztek. Ez olyan volt, mint valami játék. Mindig többet késtek nálunk. Majd leültünk, és két másodperccel később már ezt mondta a pincérnek: „Tudja, ki vagyok én? Én vagyok Bob Kane. Én rajzolom Batmant. Nézze, megmutatom!” És gyorsan firkantott egy pici kis Batmant. Szeretett a saját bőrében lenni. Ezért nem hibáztatta senki. Mindig késett, ám odavolt Batmanért és azért, hogy emiatt híres lehetett, mi pedig remekül elbeszélgettünk ezekről a képregényfigurákról. Nagyon jól mulattunk.

PLAYBOY: Könnyű élete volt?

LEE: Az élet mindig tartogat kihívásokat. Pár éve új szívbillentyűt kaptam. Enyhén asztmás vagyok. Időnként hamar fáradok. Mégsem mondanám, hogy sokat szorongtam. Mármint úgy értem, hogy persze, a pályafutásom elején, még a Fantasztikus Négyes előtt, sokat küszködtem. Úgy éreztem, sosem lesz belőlem valaki. Még utána is sokáig szégyenkezve vallottam be, hogy képregények írásából élek. Nagyon restelltem magam miatta. Az apám akkor sem tartott sikeresnek, amikor egészen jól megéltem ebből. Legtöbbször a maga saját kis világában élt. És ez némileg rám is átragadt. Mindig olyanokra tekintettem, akiknek jobban ment nálam – Steven Spielbergre, Harlan Ellisonra, sőt, még Hugh Hefnerre is –, és azt kívántam, bárcsak én is azzal foglalkozhatnék, amivel ők. Egy részem folyamatosan azt mondta, hogy még mindig nem futottam be eléggé.

PLAYBOY: Felkeresett ezzel egy szakembert?

LEE: Sosem volt rá időm. Ám ha valaki önértékelésre kérne fel, akkor egy átlagos, józan embernek írnám le önmagamat. Aki éppenséggel szereti azt, amivel foglalkozik.

PLAYBOY: A legelső munkája gyászjelentések írása volt. Gondolt már arra, hogy mit szeretne a sajátjáéba?

LEE: Tudom, hogy már megírták az enyémet, ott pihen valahol a New York Times számítógépein. Kiadásra készen áll. Nem tehetek semmit ellene. De boldog életem volt. Nem akarom, hogy bárki azt gondolja, rosszul bántam Kirbyvel vagy Ditkóval. Szerintem nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ők pedig bámulatos tehetséggel voltak megáldva. Azonban olyasmiket akartak, amiket én nem adhattam meg nekik.
A korom ellenére inkább előrefelé tekintek. Ismeri a mottómat: „Excelsior.” Ez egy régi angol kifejezés, ami azt jelenti, hogy fel, egyenesen a nagyobb dicsőség felé. Szerepel New York állam címerében. Mindig előre, és ha egyszer eljön az időm, akkor eljött az időm. Semmi sem tart örökké. Az ördögbe is, hiszen már 91 éves vagyok! Ha most itt rögtön utolérne a kaszás, akkor is kijelenthetem, hogy eleget éltem már. Nem szívesen hagynám itt a feleségem és a lányom, de az ég a megmondhatója, ez nem rajtam áll. Ráadásul nem is igazán hiszek a mennyországban.

PLAYBOY: Az Amazing Spider-Man 700. számában Peter Parker meghal Dr. Octopus kezétől.

LEE: Meglehet, ám valójában akkor sem halt meg. Visszahozzák, esetleg kiderül, hogy igazából mégsem halt meg. Akárcsak Sherlock Holmes. Fiatalkoromban odavoltam Sherlock Holmesért, és belőle is annyiféle változat létezik. És ő mindig talált megoldást minden helyzetre. Sosem fogyunk ki az ötletekből.

PLAYBOY: Lehet, Pókemberből is lesz egy zombi változat.

LEE: Számomra a zombik valódi rejtélynek számítanak. Manapság mindenki teljesen megőrül értük, én viszont sosem értettem ezt. Gondoljon bele: ha meghalnék, ám mégis visszatérhetnék az élők közé, akkor nem azzal tölteném az időmet, hogy mindenkit legyilkoljak. Hanem azt mondanám: „Hoppá, én vagyok a világ legszerencsésebb fickója! Hát nem nagyszerű? Üdv, maga csodás ember, jöjjön, mulassunk egyet!” Ha egy nagy durranással érne véget az életem, mégis visszajönnék valamiképpen, nem lennék dühös érte. Hanem alaposan megünnepelném.

http://www.playboy.com/playground/view/stan-lee-marvel-playboy-interview

 

Kosár

 x 

A kosár üres

Keresés

Bejelentkezés

Események

Tavaszi Börze

                                                                2020. 03. 15. 

 

                                                                       

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Előkészületben

  • Hihetetlen Pókember 49.
  • hp49 00
  • Megjelenés: 2020. február
  • Peter Parker Pókember 50.
  •  Megjelenés: 2020. március 15.
  • Marvel+ 2020/1.
  • Megjelenés: 2020 február
  • Batman 38.
  • Megjelenés: 2020. március
  • Marvel Legendák 6: Venom
  • ml6 00
  • Megjelenés: 2020. február
  • Y az utolsó férfi 6.
  • Megjelenés: 2020. március
  • Prédikátor 4.
  • Megjelenés: 2020. április
  • Végtelen hadjárat
  • vh fedel
  • Megjelenés: 2020. február

Megjelent

  • Peter Parker Pókember 49. 
  • Klónsztori: lezárás
  • Hihetetlen Pókember 48.
  • Holnap
  • Marvel+ 49.
  • X-Men, Elektra
  • Batman 37.
  • Én vagyok a halálvágy 1. rész
  • Marvel Legendák 5: Vasember
  • Y az utolsó férfi 5. 
  • Kis lépés
  • Prédikátor 3. 
  • A világ végezetéig
  • Az Új Bosszú Angyalai: Finálé

Tudnivalók

Státusz

KÖVETKEZŐ KIADVÁNYUNK ÁLLAPOTA: 

Peter Parker Pókember 50: fordítás alatt

Batman 37: megjelent

Marvel+ 2020/1: nyomdakész

Hihetetlen Pókember 49: nyomdakész

Marvel Legendák 6: beírás alatt

Y az utolsó férfi 6: szerkesztés alatt

Prédikátor 4: fordítás alatt

Az Új Bosszú Angyalai: Polgárháború: nyomdakész

Végtelen hadjárat: nyomdakész

 

 

 

Oldalunkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. Adatvédelmi nyilatkozatunkat itt olvashatja.