- A hirdetés mentése sikerült
JAMES CAMERON PÓKEMBER FILMJE
Mindannyian tudjuk, hogy már 1994-ben szó volt arról, hogy készítenének egy Pókember filmet, csak jogi akadályok miatt nem tudták megcsinálni. Pedig James Cameron jelentkezett is rendezĹ�nek hozzá és tudjuk, hogy az Ĺ� filmjei nem sok csalódást szoktak okozni. Elkészült egy forgatókönyv is, amit hála az égnek feltettek az internetre is, különben sose tudnánk meg, vajon milyen filmet készített volna Cameron annak idején, ha módjában áll. A legalapvetĹ�bb különbség az elkészült és a tervezett Pókember film között, hogy a régiben a Homokember és Elektro lett volna az ellenség, a nagy kihívás Pókunk számára, mert Cameronnak Ĺ�k voltak a kedvencei. Akkoriban nem értettem ezt, mert egyikük se igazán nagy ellensége Pókembernek. Az igazi nagy ellenség mindig is a Zöld Manó volt, esetleg Dr. Octopus. Azóta már tudom, hogy sokkal jobban mutattak volna a vásznon, mint bármelyik másik szuperbĹąnözĹ� (kivéve talán Carnage-ot). Akkor még nem készült el a Múmia film, új lett volna ahogy Homokember elfolyik, alakot vált és úgy verekszik, tárgyakat formálva a testébĹ�l. Elektro villámai pedig fantasztikusan mutattak volna a moziban a fénnyel és hanggal kierĹ�sítve. Tévében láttam egy hasonlót, ahogy villámmal lĹ�tt valaki és állati jól nézett ki ott is, hogy nézett volna ki moziban Cameronnal? Sajnálom, hogy sosem fogjuk megtudni, de elképzelni el tudjuk, mivel a forgatókönyv nagyvonalakban megvan. Egy másik alapvetĹ� különbség, ami miatt viszont nagyon jó, hogy nem Cameron csinálta a filmet, hogy Ĺ� Â�darkÂ� Pókembert akart készíteni. Amolyan Batman-es félét. Az nem jött volna be, azt hiszem. ElĹ�ször is abból már túl sok volt a mozikban, másodszor pedig Pókember nem csak drámai hĹ�s, hanem humoros oldala is van, méghozzá nem is kevés. Tulajdonképpen Pókemberként általában vicces volt, a drámai részek mindig a civil énjére korlátozódtak inkább. Szóval a kettĹ� elegye az, amivel Stan Lee annak idején nagy sikert aratott. Ezt hozta vissza Sam Raimi is, akinek nagyon hálás vagyok az élményért, amit nyújtott a filmjével. Cameron filmje nem lett volna ennyire képregényhĹą, mint Raimié. Ĺ� találta ki a szintetikus hálót is, mint tudjuk. Ezt ugyan megtartották, de nagyon sok mást elvetettek a forgatókönyvbĹ�l, pedig annak alapján készült a film 2002.-ben. Érdekes megfigyelni mennyi minden az, ami mégis megmaradt azóta, illetve, hogy milyen módon írtak át egy- egy jelenetet belĹ�le. Szóval nézzük csak meg milyen is lett volna ez a film, ha 8 évvel korábban születik meg.
BEVEZET�:
James Cameron meg akarta csinálni ezt a filmet, mióta hallott róla. Mindig is óriási Pókember rajongó volt és lelkes olvasója a Marvel képregényeknek.
Peter Parker a film kezdetén 17 éves, de még nem igazán felnĹ�tt. Elszigetelt, magányos, egy lázadó apafigurát lát meg Elektróban, de a film végére magára talál, talál egy nĹ�t magának és kiáll magáért. Mivel két szuperbĹąnözĹ� van, így három különleges képességĹą ember szerepel a filmben. Ezzel ki tudják fejezni azt, hogy kettĹ�jükkel szemben csak Pókembernek van meg az a morálja, hogy jóra használja a képességeit, ezzel mindkét másikat lealacsonyítva. De a többiek halálát nem fogadja el akkor sem. Ez elfogadható volt a Batman filmben, hogy meghalt a Joker, mert megölte Batman szüleit. De Pókembernél nem elfogadható semmiféleképpen, hogy meghaljanak, csak mert Ĺ�k a rossz fiúk. Pókembernek erĹ�s erkölcsi morálja van, amit fenn kell tartani a filmben is. Pókembert ez határozza meg. Veszítsd el a morált és elveszíted Pókembert is. A képregényben Pókember akkor válik igazi szuperhĹ�ssé, amikor megölik Ben bácsiját és rájön, hogy a nagyobb erĹ� nagyobb felelĹ�sséggel jár. Ebben a filmben Pókember bĹąnüldözĹ�ként kezdi. Majdnem átcsábítják a sötét oldalra a végkifejlet elĹ�tt, de a végén mégis magához tér és igazán meghatározza az erkölcsi értékeit és akkor válik igazán Pókemberré. (Ehhez hozzáfĹąznék annyit, hogy lehetett hallani akkoriban azt, hogy Cameron filmjében csak a film legvégére lehet látni majd Pókembert, addig csak mint Peter Parker szerepel majd. Habár Raimi filmjében nagyon erĹ�s pozitívum volt, hogy a film feléig ez így volt, nem hiszem, hogy jó lett volna teljesen kihagyni Pókembert a filmbĹ�l. Akkor is így gondoltam, de most elképzelhetĹ�nek tartom, hogy Cameron így értette azt, hogy csak a film végére válik Peter Pókemberré-Tomi).
Cameron munkái, különösen a Terminátor 2 megmutatja milyen lehetĹ�ségek rejlettek egy Cameron-féle Pókember filmben. A harc a T-1000 (Robert Patrick) és a T-800 (Schwarzenegger) között a legnagyobb adaptációja egy tipikus képregény szuperhĹ�s-szuperbĹąnözĹ� harcnak, amit valaha is vászonra vittek (még a Superman 2-t is elhomályosítja). A két szupererĹ�s robot (humanoid) kivágják egymást ablakokon és elpusztítanak mindent, ami az útjukba esik. Cameron Pókemberében van egy csomó tökéletes pillanat, ami a Lee/Ditko idĹ�szakot idézi a Pókemberekben. Pókunk megment egy nĹ�t a férje öklei elĹ�l, mire a nĹ� neki támad köszönetképpen. A szerves háló a legkeményebben kritizált elem ebben a filmben, pedig nem is olyan rossz ötlet. Mi tudjuk, hogy Peter a Pókember és hogy Ĺ� egy közönséges kölyök, akivel könnyĹą azonosulni. De a hálóvetĹ� egy állandó emlékeztetĹ� arra, hogy Ĺ� több, mint bárki más. Pókember véletlenül lett, de a hálóvetĹ�t maga tervezte és készítette el.
- A hirdetés mentése sikerült
WHAT IF... MEGTORLÓ!
A következő történet nem képregény-formátumban lesz leírva, hanem novellaként, mivel eredetileg is úgy írtam.
Mint minden What If, ez is egy párhuzamos világban történik egy egészen más Frank Castle-vel, mint akit mi a Marvel Univerzumban, a mi világunkban megismerhettünk. A "mi" világunkban az ex-haditengerész Frank Castle, aki a vietnámi háborút is megjárta, a családjával békésen piknikezett a Central Parkban, amikor egy csapat gengszer lövöldözni kezdett. A golyók célt tévesztettek és véletlenül lemészárolták Frank egész családját-a feleségét és a gyerekeit is. Akkor megfogadta, hogy minden áron küzdeni fog a bűnözők ellen. Minden eszközzel, amit csak fel tud használni. És a többi-ahogy mondani szokás-, már történelem. Fogott egy puskát, géppisztolyt, kézigránátokat és ölte őket, ahol érte.
Ebben a világban viszont Frank a túl puhánysága miatt sosem lett haditengerész, sosem járt a vietnámi háborúban és semmit sem tudott a harcról. Egy kis hétköznapi ember volt, olyan, mint bárki más. Amíg... ]
A KÖR TELJES
/ MEGLEPETÉS! HALOTT VAGY!/
1:
Frank Castle teljesen hétköznapi ember volt.
Negyven éves koráig.
Semmiben sem ütött el az átlagtól.
Negyven éves koráig.
Élte a mindennapi emberek egyszerĹą életét.
Negyven éves koráig.
Akkor hirtelen megfordult a világ; minden a visszájára fordult és kiesett a helyéről. Mintha a sors egyszerűen csak mögé settenkedett volna, rátette volna a kezét a hátára és azt mondta volna: - Meglepetés! Halott vagy! - Hirtelen és váratlanul annyi minden történt vele, amit egyszerű ésszel nem lehet felfogni, vagy elviselni. Frank Castle hétköznapi ember volt. Egyszerű ésszel.
2:
- Nem értem mi bajuk velem az embereknek. Nincs bennem semmi különös. Egyszerű hétköznapi ember vagyok. Mégis félnek tőlem. Tartanak tőlem. Igaz, nem régóta, csak két hónapja. Addig nem is ismertem ezeket az embereket. Munkám volt, dolgozni jártam, családom volt (volt családom?), hazamentem hozzájuk, vacsoráztam, néztem a tévét, néztem a kislányomat, ahogy játszik a labdájával. Milyen rég volt ez? Öt éve? Tíz éve? Vagy tényleg csak két hónapja? De hát az lehetetlen! Hiszen annyi minden történt azóta, amennyi addig összesen sem. Mi volt előtte? Emlékszem az esküvőnkre Annie-vel. Már két hónapja ismertük egymást, amikor be mertem neki vallani, hogy mennyire tetszik nekem. Újabb három hónapba, mire először ki mertem mondani a szemébe nézve, hogy mennyire szeretem. Ezután fél évvel hozzám jött. Nem én kértem, ő akarta. Nem mintha én nem akartam volna. De féltem, hogy elriasztom vele. Amikor rákérdezett, nem tudtam válaszolni. Csak bólintottam meredt arccal, kerek szemekkel. Talán akkor értettem meg, hogy ő is annyira szeret, mint én őt. A házasság nem rontott a kapcsolatunkon, sőt. Annyira szerettük egymást, mintha más érzés nem is létezne. Reméltem sose lesz vége. Egy évvel az esküvő után már megszületett a kis Annie. Imádtuk, minden este játszottam vele. Másfél évesen már tudott úgy szeretni, ahogy mi szerettük őt. Hancúroztam vele, nem tudta abbahagyni a nevetést. Azóta már nem nevet. Én sem nevetek. Soha többé. Talán soha többé.
3:
Eltelt néhány év. A kislányom öt éves lett. A feleségemmel ugyanúgy szerettük egymást. Féltem a születésnapomtól. Azt mondják, a 40. év fordulópont a férfiak életében. Nos, az enyémben bizonyosan az. Szembe kellett néznem az idő múlásával, ahogy mindenki másnak is szembe kell. Nem tudtam mi fog változni az életemben, mi lesz más. Ha a külső körülmények nem is változnak, meg fog-e változni a bensőm? Érzek-e majd folyamatos nyomást a mellkasomon, ahogy érzem: közeleg az öregkor? Milyen gyakran fog kísérteni a fiatalon meghalt apám szelleme? Negyven évesen halt meg. Nyolc éves voltam. Otthon ünnepeltük a születésnapját. A tortát ette. Aztán egyszer csak összeesett és úgy maradt. Mintha a sors egyszerűen csak a háta mögé osont volna: - Meglepetés! Halott vagy! - Annyira váratlanul történt, hogy napokig fel sem tudtuk fogni. Homályosan emlékszem csak az egészre. Látom még anyám kétségbeesett igyekezetét, ahogy sírva élesztgeti, hallom a hangját, ahogy zokogva ráborul, látom a mentőket és ahogy elviszik apámat. Az orvosok azt mondták: szívroham. De én nem hittem el. Anyám sem tudta. Néhány nap alatt megőszült és durva lett. Mindenért kiabált velem, ütött-vert. Végül őt is elvitték a mentők. A nagyszüleimhez kerültem. Ott nőttem fel. Azóta minden éjjel látom apám arckifejezését, amikor megállt benne az ütő. A meglepetést, a megdöbbenést, a halálfélelmet. Az utolsó pillanatban még rám nézett, mintha sajnálatot láttam volna a tekintetében. Mintha tudta volna, hogy most meg fog halni és az jutott volna eszébe, hogy vajon ezután mi lesz velem. Minden éjjel láttam. Amíg otthon aludtam. Most nincs itt. Hála istennek. Most nincs itt. De most nem is otthon alszom.
4:
Az iskolában jó tanuló voltam. De törékeny. Velem csúfolódtak a nagyobbak. Nekem tűrni kellett. Volt, hogy körbefogtak, a legnagyobb hozzám lépett és pofon vágott. Elfutni sem tudtam. Visszaadni nem mertem, tudtam, hogy sokkal erősebb nálam és csak provokál, hogy szétverhessen. Nem mertem visszaütni, csak álltam ott és féltem. Nagyon féltem. Nem elégedett meg azzal, hogy így megalázott mindenki előtt, elém állt vigyorogva és azt mondta: - Na mi lesz már, miért nem ütsz vissza? - Röhögött a társai felé fordulva, nagynak érezte magát, én meg csak álltam ott vörös arccal, meredt szemekkel és elfordulni sem mertem. A sírás fojtogatott. A kiszolgáltatottság-érzés. Soha. Soha többé! Jött a másik. Úgy lefejelt, hogy szinte nekirepültem a mögöttem levő falnak. Kemény fejem van, nem fájt. Már nem féltem, csak tehetetlen voltam. Röhögve mentek el. Szörnyű érzés volt. Tehetetlen vagy, kiszolgáltatott, röhögnek rajtad, mert félsz, borzasztó volt. Akkor és ott megfogadtam: soha többet! Ezt az érzést soha nem akarom érezni többet. Olyan kicsinek éreztem magam, olyan tehetetlennek. kiszolgáltatottnak és annyira undorodtam azoktól az emberektől, akik ezt tették velem. Aztán nagyszüleim tanácsára sportolni kezdtem, hogy az akaratomat erősítsem. Nagyon nehéz volt. Valami keleti küzdősportot tanultam, a nevére már nem is emlékszem. De nem is fontos. Nagyon sokat vertek minket. Sokszor eljutottam a tűrőképességem végső határára. De mielőtt túlléptem volna rajta, mindig pihenhettem. Így ez a határ egyre messzebbre tolódott ki, ahogy múlt az idő. Akkor ez nagyon sok élményt adott, ma már jelentéktelennek tűnik. Emlékszem, álltunk sorban, az edzőnk jött és addig ütött bennünket, amíg jól nem csináltuk. Volt egy olyan alkalom, amikor mérges volt ránk, mert lazsáltunk. Akkor jó sokat kaptunk, nagyon sok védést kellett csinálnunk. Minden akaratomra szükség volt, hogy ne menjek ki végleg az edzőteremből. Amikor egy-egy ütéssorozata után elment a mögöttem álló emberhez, nem tudtam mit tenni, teljes testemet teljes erővel befeszítettem, nyitott szájjal, hangtalanul ordítottam és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne hangosan kiáltsak, vagy ne sírjam el magam a fájdalomtól- és főleg, hogy folytassam.
Amikor vége volt az edzésnek, hazamentem, lerogytam a székre és hangosan zokogtam. De megkeményedtem lelkileg is. Akkor hagytam abba, amikor egy haladó szintű vizsgám nem sikerült. Tíz hónap alatt tanultam meg az anyagot hozzá, de életemben nem készültem semmire annyira, mint akkor arra. Ezt a próbát sosem felejtem el. Véreztem, izzadtam, összeestem, felálltam, rogyadozó lábakkal, de végig csináltam. Hat kilót fogytam hét óra alatt. Aznap este egy segédedző nézte végig a pontozó lapot. Kiszámította az enyémet. Épp, hogy, de sikerült! Nagyon boldog voltam: kb. öt másodpercig. Akkor mondta az edzőm, hogy egy szabályt nem tartottam be, így a vizsga érvénytelen. Egy kavics volt a kezemben. Azt szorítottam teljes erőből két ujjal, hogy ne sírjam el magam- így is könnybe lábadt a szemem. Amennyit szenvedtem, tűrtem és kibírtam ezért a fokozatért- és hiába.
Alkalmatlannak éreztem magam a folytatásra. És nem tudtam magammal mit kezdeni. Úgy éreztem minden életcélom elszállt, nincs értelme, hogy éljek. Üres voltam és tényleg nem tudtam magammal mit kezdeni.
De valahogy átvészeltem. A munkába temetkeztem. Aztán jött a katonaság.
Ott nagyon kellett fékezni magam. Volt, hogy úgy kitoltak velem a feletteseim, hogy utána a képembe röhögtek, tudva, hogy úgysem tehetek semmit. Tehettem volna. De ott nagyon vigyáztam, hogy mit teszek. Tudtam, hogy a szabadságom múlhat rajta.
Pár hónap után leszereltek. Nem tudom miért. Orvosok vizsgáltak és beszélgettek velem. Sokat. Alkalmatlannak találtak a további szolgálatra. Hazatérhettem.
Néhány év eseménytelenül telt el. Dolgoztam, pihentem, tanultam, lediplomáztam.
Egyre kevesebb értelmet találtam az életemben. Betegségek jöttek, újra munka, így ment sokáig. Ekkor ismertem meg Annie-t. ő vezetett ki ebből az időszakból. Újra magamra találtam. Ő lett az értelme az életemnek. Egy évvel később meg a kislányom. Imádtam mindkettőjüket. Most nincsenek. Nincs senkim. Nincs életem. Nincs célom. Én sem vagyok. Pusztán létezem.
És bosszúért kiáltok!
5:
VELEM?
Tényleg vége mindennek a halállal? Lehet, hogy találkozom apámmal?
Mit mondok majd neki? Nem tudtam elterelni a gondolataimat róla.
Számvetést csináltam magammal egy héttel a születésnapom előtt. Negyven éves vagyok.
A sok munkától minden testrészem fáj. Az élet már nem tartogat számomra semmit. Egyetlen örömöm a kislányom, ahogy nő és fejlődik. És Annie. A legmegértőbb feleség, aki létezett ezen a földön. Egy teljes hétig még gyönyörködhettem bennük.
Amikor eljött a nap és betöltöttem a 40. évet, tortával vártak otthon. De annyira depressziós hangulatban voltam, hogy nem mentem haza egyenesen a munkából, hanem leültem egy parkban egy padra és végiggondoltam az életemet újra. Már régóta kellett volna és most ideje volt időt szakítani rá. Mire hazaértem, késő éjjel volt. Rendőröktől hemzsegett a ház.
Félőrülten rohangáltam ide-oda, szólongattam a feleségem és a kislányom. Az egyik rendőrt leütöttem, mert nem mondta meg azonnal mi történt. A másik elmondta.
Este egy fiatalokból álló banda járt arra félig részegen és betörtek a házba. Mindent szétvertek, a kislányom...megfojtották egy zsinórral. Egyszerűen felakasztották a lámpavasra. A feleségem összeverték és megerőszakolták. Röhögve mentek el. A szomszédok értesítették a rendőrséget.
És mindez alatt én egy parkban ültem és nem tettem semmit! Ó, istenem! Ha ott lettem volna! Ha hazamentem volna, nem pedig ilyen önsajnálatba kezdek az élet megállíthatatlansága miatt!
Megvédhettem volna őket! Megállíthattam volna őket! Istenem! Megfojtották... és én csak ültem. Összeverték, megerőszakolták...és közben én csak ültem!!! NEEEEM!!!
Nem akarok erre gondolni!! Nem akarok! Nem! Nem.
Ez már rég volt. Nagyon rég. Mikor is? Nem, nem két hónapja. Egy egész élettel ezelőtt. Amikor meglátogattam Annie-t a kórházban. Nem ismert meg. Csak nézett maga elé üveges szemekkel. Amikor hozzáértem, felsikított, elhúzódott az ágyában, két kézzel fogta a fejét, úgy rázta és csak sikított és sikított a végtelenségig. Ültem mellette a széken és a kezembe temettem az arcom.
Nem tudom mennyi idő múlva álltam fel. Órák múlva? Napok múlva? Ő még mindig csak bámult maga elé, semmi értelem nem volt a szemeiben többé. Lehet, hogy az enyémben sem.
Azt mondják, negyvennél kezdődik a halál. Igazuk van. Amiért éltem, mind meghaltak. Velük együtt haltam meg én is. És velük együtt fognak meghalni azok is, akik ezt tették!
Lehet, hogy nem pont csak ők.
Mindenki, aki ezt tehette volna.
Mindenki, aki még megtehetné.
Amikor felálltam, már nem voltam ugyanaz. Egy hideg gép voltam. Amit lehetetlen leállítani.
Teljességgel lehetetlen.
6:
Most itt fekszem a mocsokban. Ez a helyem. az utam. A házba már nem tudnék vissza menni. Oda, ahol AZ történt. Annyi emlék... annyi fájdalom kötődik ahhoz a helyhez. Annyi szép emlék, ami most fáj... nagyon fáj. Nem bírom elviselni a gondolatát sem. Itt sokkal jobb. Egyedül a sötétben. A szennyben. Itt nincs senki. Ide nem jön senki. Csak én vagyok. Én és a bosszú. Ez az én fűtőtestem. Ez az én erőm. Ez az életem.
Kezdetben nehéz volt. De kitartottam. Most már jó. Mintha egész életemben ezt csináltam volna. Két hónapja vagyok itt. Igen. Most már emlékszem. Két hónap. A két hónap alatt tizenhat szemétládát nyírtam ki. De előtte összerugdostam őket és levágtam róluk egy-egy testrészt. Mindegyikből mást. Már egész szép gyűjteményem van. De nem hagyom abba. Még nem. Még nagyon sokan vannak. Ki tudja, meg tudom-e valaha is, hogy kik voltak azok? Érdekel egyáltalán? Lehet, hogy már megfizettek. Lehet, hogy még meg fognak. Így, vagy úgy, megkapják, ami jár nekik. Megkapják. Tőlem. Mert én vagyok a bírájuk. Az istenük. A hóhéruk. És a legrosszabb rémálmuk.
7:
Már mindenki tudja, hogy létezem. A két hónap alatt hírem ment. Félnek. Rettegnek. Hogy ők lesznek a következők. Tudom. Hallottam. Félnek éjjel kijönni az utcára. Mégis kijönnek. Ez az életük. És ez lesz a haláluk is.
8:
A rendőrség is keres. De sosem fognak megtalálni. Itt nem. Most ébredtem fel. Itt minden csendes. Sötét és nedves. Úgy érzem itt az ideje indulni. Vár a kötelesség. Az eskü. A fogadalom. A szórakozás? Végül is az embernek az életcélja mindig olyasmi, amire vágyik, amiben kedvét leli. Tehát szórakoztatja. Nekem ez az életcélom. A vágyam. Valaki azt mondta, hogy az ember a vágyait nem változtathatja meg, legfeljebb uralkodhat rajtuk. Igaza volt.
De én nem uralkodom. Szabadjára engedem őket, hogy kitombolhassák magukat.
Most is tombolni vágynak. Indulok.
9:
Némely éjszaka nem kell sokat várni, hogy találj valamit. Hamarosan megtaláltam, amit kerestem. Három gazember volt az, amint éppen egy idősebb férfit raboltak ki. Kést szegeztek a torkának, elvették a tárcáját és már ütötték. Egy sötétebb beugróban volt mindez, úgyhogy csak későn vettek észre. Elálltam az egyetlen kijáratot, úgyhogy tudtam: közülük egy az enyém lesz.
- Nézd már, egy önkéntes halálra ítélt! - fordult felém az egyik.
- Mit akarsz itt, ember? Talán túl sokáig élvezted már az életed? - jött oda a másik is. A harmadik még belerúgott egyet a földön fekvő férfibe, úgy lépett előre:
- Ez úgyis túl könnyű volt itt előtte! Nem volt szórakoztató. Ez majd az lesz! Mit akarsz te itt egyedül?
- A halálodat akarom. - mondtam nyugodtan és már repült is a késem az egyikük nyaka felé. Gyors volt. Maga elé kapta a kezét, abba állt bele a kés. A másik kettő máris rám ugrott, míg ez felordított.
Már kevésre emlékszem a tanult harci modorból, de amit felejtettem, azt helyettesítette a düh. Ez az, ami hiányzott belőlem akkoriban, főleg az edzéseken. Az IGAZI düh. Amit meg kellett tanulni irányítani. Uralni. Most nem kell. Szabadjára engedhetem. Meg is teszem.
Az egyiknek elkapom a ruháját és máris eltöröm a nyakcsigolyáját, miközben a másikba belerúgok. Az előző kihullik a kezeim közül. Ennek könnyű halála volt. A harmadik el akar szaladni. A kést már kihúzta a kezéből. Utána rohanok. Elkapom. A falhoz nyomom. Akit lerúgtam, közben felkelt és elrohant. Hadd fusson. Hadd vigye a hírt a többieknek. Hadd féljenek. Hadd egye őket a félelem valakitől, aki alig létezik.
Lassan nézek a szemébe az áldozatomnak. Kerek a szeme a rémülettől. Nem a kés miatt, ami a nyaka előtt van. A tekintetemtől ijedt meg igazán. De nem sajnálom. Egy kicsit sem.
- Amikor ennyire meg vagy rémülve, nem csoda, hogy sikítani akarsz. De nem teszed.
- Ne... ne!! Kérem... ne!
Belevágok az öklömmel a képébe. Nem bírom hallgatni, ahogy könyörögnek. Könyörögnek valamiért, amit ők sosem adnának. Önelégült vigyorral állnának, saját felsőbbrendűségüket érezve. Kihangsúlyozva. Eltelve vele.
De milyen kicsivé válik ilyenkor! Csúszómászó. Féreg. Undorító. Hát nincs bennük egy cseppnyi önbecsülés sem? Undorító! Nem bírom hallani! UNDORÍTÓ!! Rajta térdelek és levágom a kezéről a kisujját. Ez még nincsen. Úgy ordít, mintha a nyakát vágtam volna el. Pedig az még hátra van.
- Könyörgöm, bármit megteszek, csak ne bántson... kérem...! Könyörgöm!
Nézem szótlanul. Bámulom a szemeit. Fél. Nagyon fél. Jó.
- Meglepetés! Halott vagy!
10:
Újra itt fekszem a mocsokban. Jó itt. Megint kettővel kevesebb. Nagyon helyes. Bár az egyik elég jól megúszta. Azonnal meghalt. Még rá se döbbent, hogy már nem él. Rám ugrott és meghalt. Még arra se volt ideje, hogy megbánja. Esik. Bőrig áztam. Fázom. Behúzódok egy eresz alá. Itt sincs sokkal melegebb. De nem számít. Ami számít az az, hogy most már van értelme az életemnek. Hiszen annyi féreg szaladgál még kinn az éjszakában, hogy amíg élet (ami talán nem tart soká), kevés lesz ahhoz, hogy valamennyit kiirtsam. De nem számít. Én mindent meg fogok tenni, hogy minél több a csatornában végezze. Előbb-utóbb én is köztük leszek. Nemsokára találkozom majd eggyel, aki jobb nálam. Aki nem téveszt. Vagy akinek szerencséje lesz. Akkor én is meghalok. Ez sem számít. Csak az, hogy addig még minél több rohadékot nyírjak ki. Hogy most már van miért élnem. Mindenki az élet értelmét keresi. Pedig mindenki előtt ott van karnyújtásnyira. Csak nem ismerik fel. Nem tudják, hogy az az. El kell gondolkodni. Ki kell választani. Ahogy az ember megtalálja, felszabadul. Én most szabad vagyok. Egyelőre. Ez igaz. De imádok az lenni.
11:
Eltelt újabb néhány éjszaka. Eseménytelenül. Egyszer megláttak és felismertek- elmenekültek. Aztán nem volt semmi. Aztán volt egy razzia. Akkor én futottam el. A zsaruk az én oldalamon állnak. Ők is azt teszik, amit én, csak ők finomabban. De közös a célunk: megtisztítani az utcákat a szennytől, a mocsoktól. A különbség az, hogy akivel én találkozom, az nem fejlődik jobbá, tapasztaltabbá a rácsok mögött. Az meghal.
Kezdem szeretni ezt az életet. Nyugodt, csendes. Nincs miért aggódni. Abban a másik életben állandóan aggódni kellett valamiért. Nincs pénz valamire, nem sikerül valami, ilyenek. Most mi van? Találok valakit éjjel? Meglátjuk. Felébredek-e reggel? Kit izgat? Túlélem-e az éjszakát? Nem mindegy? De. Mindegy. Most már minden mindegy. Van egy küldetésem, amit el kell végeznem. Ha sikerül- jó. Ha nem- akkor meg már úgyis mindegy. Ilyen egyszerű lett minden. Nem rossz. Nem rossz.
12:
Éjszaka van. Indulnom kell. Elered az eső. Érdekes. Nem kellemetlen. Inkább hűsít. Forró éjszaka van. Jól esik. Érzem, hogy csorog végig az arcomon, a hajamon. Hallom, ahogy az egyre növekvő pocsolyákban csobban a lábam. Az utcákon halvány fények pislákolnak, alig félhomály van csak. Épeszű ember ilyenkor ki nem teszi a lábát otthonról. Nos, én a többieket keresem. Szerencsém van. Két kölyök éppen egy üzlet ajtaját akarja feltörni az utca túloldalán. Kettővel megint kevesebb lesz. De minimum eggyel- még ha az én is leszek. Meglátnak. Elfutnak. Félnek tőlem? Vagy felismertek? Nem tudom. Futok utánuk. Befutnak egy házba, fel a tetőre. Azt hiszik ott eltűnhetnek. Tévednek. Utolérem őket. Lépcsőfutásban mindig jó voltam, bár kissé elszoktam tőle. A tüdőm robbanásig feszült, mire elkapom az egyiket. Lendületből szúrom bele a kést. Egyelőre csak a hátába, a többi majd ezután jön. A másik közben rám ugrik, gurulunk. Elrúgom magamtól. Egy vascső mellé esik. Felkapja és azzal ugrik vissza. Az ütést a fejemnek célozta. Kivédem, de a karom szinte kettéreped. A következő ütés elől épp, hogy elkapom a fejem és a vállamon landol. A kezem egyből leesik. Nem mozdul. Egyetlen egyet tehetek. Amire nem számít. Ő van a tető széle felé. Hosszan ordítva ráugrok. Közben lesújt, de csak a hátam találja el, szinte erőtlenül- nem is érzem. Elejti a rudat. Mindketten fekszünk. Beleüt a fájó vállamba. Felordítok. Elővesz egy kést. Nem tudom miért csak most. Talán érzi a végkifejletet? Szúr vele, de elkapom a karját az ép kezemmel. Csavarok rajta, közben térddel felrúgom. Lehanyatlik. Rátérdelek. Bár jobbkezes vagyok, most csak a bal kezem működik. Abban van a kés. Kár, hogy egy kézzel semmit se tudok levágni róla. Hasának szegezem a kést. Látom a szemeiben a rémületet. Olyan, mint a többiek. Ugyanúgy is hal meg.
Visszamegyek a másikhoz. Épp kiszedte valahogy magából a kést. Némi erőt is visszanyert. Késdobáló lehet. De elhajolok. Menekülésre fogja a dolgot. Utána ugrok, elkapom. Nekem csak egy kezem van, neki vérzik a háta. Egálban vagyunk. Nem mintha érdekelne. Gyűrjük egymást és közeledik a tető széle. Elég magas tető. Már nagyon fáradt vagyok. Utolsó erőmmel taszítok egyet rajta, de magával ragad. Felülkerekedik. A fejem lelóg a tetőről.
- Nesze, te rohadék! Most megdöglesz! Most megkapod! - ordítja és nyom előre. Tudom mire gondol. Nem sokban különbözünk. Igazából egyformák vagyunk. A különbség csak az, hogy én már a halált várom. Ő még élni akar. A szemébe nézek.
- Meglepetés! Halott vagy!
Megragadom és átdobom magamon. Görcsösen kapaszkodott belém és a lendülettől én is zuhanok vele együtt. Csak én csendben. Egy hatalmas konténer szemétben landolunk. Alighanem elájultam. Amikor feloszlott a feketeség, még mindig éjjel volt. Talán csak percekig voltam eszméletlen. Talán órákig. Próbálok megmozdulni. Minden csontom fáj. Most hosszabb szünetet leszek kénytelen tartani. Sikerül felállnom. A fickó ott fekszik mellettem. Nem veszem magamnak a fáradtságot, hogy megnézzem, él-e. Ha nem- mindegy, ha igen- élete további részét kórházban fogja tölteni. Nyílt sebbel ekkorát zuhanni? Szerintem meghalt. Lehet, hogy nekem is van belső vérzésem. Akkor én sem érem meg a reggelt. Alig bírok elvánszorogni. Az eső felüdít. Visszaérek a helyemre. Lefekszem. Hosszú alvásra lesz szükségem. Elkezdem.
13:
Csak annyit mozogtam, amennyivel ételt tudtam szerezni magamnak. Még szükségem van egy-két napra és akkor folytatom ott, ahol abbahagytam. Jót is tett ez a szünet. Volt időm gondolkodni. A csőcselék azt gondolja eltűntem- és bátrabban elő mernek bújni. És most van időm ezalatt a pár nap alatt elmenni... meglátogatni... a kislányom sírját... a temetőben. Az egyetlen dolgot, ami még számít nekem. Bár már halott. De mégis. Oda el kell mennem. Ott állni a hófehér sír előtt. Állok és nézem a sírkövet. Bámulok magam elé. Megremegek. A hidegtől? Most esett le az első hó, bár még csak ősz van. Vékony hótakaró borít be mindent és sűrű pelyhekben esik továbbra is. Bár holnapra nem kétséges - elolvad. A telihold fénye ragyog a csillogó havon, amit még nem szennyezett be emberi láb. Mindent sima, fehér, ropogós hó borít, kivéve, ahol én jöttem el. Ropogott a lábam alatt és enyhe bemélyedések maradtak utánam. Most itt állok. Csend van. Hallani lehet az enyhe szél zaját. Elborítanak az emlékek. Emlékek egy életről, ami nem is létezett soha. Emlékek egy gyermekről, aki egy más világban az én gyermekem volt. Egy másik korban. Milyen elérhetetlenül messze volt ez innen! Még az is megfordul a fejemben, hogy visszamennék a régi életembe, ha legalább ő életben maradt volna. De túl sok a "ha" és a "volna". Itt vagyok. Ő ott van. És hiába állunk egymástól pár lépésnyire, mégis félelmetesen nagy szakadék választ el minket. Áthidalhatatlan. Áttörhetetlen. Mérhetetlen. Szörnyű. Állok a néma hóesésben, nézem a holdfényt a csillogó havon, hallgatom a csendet... ez a halál bejárata. Nemsokára én is bemegyek. De előtte még betuszkolok rajta néhány gazembert. Azt is, aki a lányomat előttem engedte át. Azt is.
14:
Újra az utcán ébredek. Egy sikátorban. Egy sarokban. Már nem is fáj semmim. Alig. Szinte jól érzem magam. Új erőt érzek magamban. Frisset. Annyira, hogy újra a kislányomra gondolok. Arra a másik világra. A két kitárt karjára, ahogy meglátott, amikor hazajöttem. Ahogy odafutott hozzám. A karjaimba ugrott. Én meg felkaptam és magamhoz szorítottam. Ahogy szeretett. Ahogy szerettem. Ahogy... Ahogy... Sírás fojtogat. Nem fogok erre gondolni. Erőt kell vennem magamon. Az a lét nem is létezett soha. Vagy még az előző életemben. Akkor én is meghaltam. Meghaltam velük együtt. Nem volt tovább. Semmi sem volt. Aztán kaptam még egy lehetőséget. Visszajöhettem a Földre, vissza e világba, ha elvállalom azt a súlyt, azt a terhet, amit kénytelen leszek elviselni. Hordani. Alkut kötöttem az ördöggel. Elvállaltam. Most újra itt vagyok. Ezen a Földön. Nagyon megváltozott, mióta utoljára itt voltam. Akkor kék volt az ég, színesek a virágok, sütött a nap. Most szürke. Minden szürke. Néha fekete-fehér. Nem süt a nap. Nincs is nap. Nincsenek virágok. Nincs szeretet. Nincs élet. Nincs semmi. Csak én vagyok. Én s a bosszú. Visszajöhettem. Nem volt miért. De visszajöttem. Elpusztítani azokat, akik miatt a világ megváltozott. És nem csak azokat. Azokat is, akik miatt megváltozhatott volna. És akik miatt más világa is megváltozik. Elfogadtam ezt az önkéntes száműzetést. Miattuk. Igen. Miattuk. És egy kicsit magam miatt is.
15:
Új erőre kaptam. TENNI akarok! Folytatni! Büntetni! Mindenkit, aki nagyobbnak, többnek képzeli magát másoknál! Mindenkit, aki annyira eltelik sajt felsőbbrendűségével, hogy lenéz másokat, hogy kiröhög másokat, hogy MEGALÁZ másokat! Mindenkit, akit szórakoztat, hogy bánthat másokat, akik tehetetlenül fekszenek előtte, kiszolgáltatva nekik! Mindenkit, aki annyira kegyetlen és hideg, hogy képtelen érezni más fájdalmát, miközben ő okozza azt! Aki annyira el van telve magával, hogy azt hiszi vele ilyen sosem történhet, mert ő olyan erős és sebezhetetlen! És legfőképpen mindenkit, aki, ha mégis kiszolgáltatott helyzetbe kerül, nem bírja azt elviselni, hogy ő lett az áldozat és kegyelemért könyörög, azért, hogy ne bántsák, mert nem bírja elviselni a fájdalmat, ugyanazt, amit ő rendszeresen okoz másoknak!!! EZT azonnal megölöm!!! Remélem ma találok egy ilyet. Mert a hangulatom megvan hozzá. Már három órája mászkálok az utcán. Semmi. Az égvilágon semmi. Aztán végre meglátom. Meglátom! Nem bírom! Kicsit elsötétül minden előttem, úgy érzem. Egy család. Egy férfi, egy nő és egy kislány. Talán moziból hazafelé. Talán egy partiról. Talán nem. Talán a kocsi romlott el útközben. Mit keresnek ezek az utcán ilyenkor? Amikor megláttam őket egy sarok mögül kifordulva, már nem voltak egyedül. Három fickó állt előttük, talán harminc évesek, ha lehettek. Nem tudom mit akarhattak pontosan, amikor én megláttam őket, az egyikük épp beleütött a férfi arcába, aki egy fának csapódott. A nő felsikoltott, odaugrott hozzá, a kislány pedig moccanni sem mert. Talán tíz éves sem volt. Rohantam. Teljes erőmből rohantam, mintha az én életemről lett volna szó. Pedig az övékéről volt. Csak még nem tudták. De én már tudtam. Tudtam, hogy ez az egyetlen helyzet, amikor nem veszíthetek. MOST győznöm kell! És ha győzök az azt jelenti, hogy ők meghalnak. Ezúttal igen. Egy egész családot bántanak. Ha csak ennyi az egész, amit csinálnak, amennyit eddig láttam, már azért is megérdemelnék! Megalázzák a férfit az egész családja előtt! A felesége előtt, aki szereti őt és akit védelmeznie kellene! A lánya előtt, aki hisz benne és felnéz rá! Két csodálatos érzést összetörtek egy pillanat alatt és még rátesznek azzal, hogy meg is alázzák a férfit! Esetleg bánthatják a nőt és a lányukat is! A lányukat! Ahogy az én lányomat is! NEM! Ezt nem hagyom! Bármi is lesz, őt megvédem! Ha már a sajátomat nem tudtam... Futok. Futok, mint az őrült. Már észrevettek. Először megdöbbennek. Aztán látják, hogy egyedül vagyok és megnyugodnak látszólag. Mire gondolhatnak? Hogy rendőr vagyok? Esetleg valami mentőangyal? Vajon sejtik? Sejtik, hogy a Halál vagyok, maga a Végzet, hogy a végzetük fut feléjük? Láthatólag nem, mert nyugodtak maradnak. Most már mindhárman felém fordulnak. Az egyiknél kés villan. Nem érdekel. A legtávolabbi a biztonság kedvéért még egyet üt a szerencsétlen férfi arcába, hogy az lehanyatlik. A felesége és a lánya odaugranak hozzá- élesztgetik. Odaértem végre. Most már csak őket látom. Épp ideje, mert kezdett kiszakadni a tüdőm. Mivel mind felém fordulnak, lassítok. Aztán megállok. Még három lépés maradt. Lihegek. Egyelőre méregetnek, ők sem jönnek közelebb. Amíg felmérnek, gúnyolódással leplezik félelmüket. Mert külön-külön egyikük se mer támadni. Csak egyszerre. Na de azt nem várom meg. Az első lépés az enyém. És a következők is.
16:
- Valami nem tetszik, haver? - kérdezte a közelebbi.
- Talán irigyled annak a másik pofának a sorsát?
Két okból se válaszoltam. Nem akartam magam fárasztani a beszéddel és túlságosan lihegtem, hogy folyamatosan tudnék beszélni.
- Mi van, beszartál? Azt hittük mondani akarsz valamit! - a többiek nagy röhögéssel válaszoltak erre.
- Úgy érzed hős vagy, hogy beleavatkozol mások dolgaiba?
- Szánalmasak vagyok és undorítóak- mondtam végre.
- Nézd már, egy illemtanár! - mondta a közelebbi és tett egy lépést előre. A másik kettő újra röhögésbe fogott. Ezt a pillanatot használtam ki és ugrottam előre teljes erővel, teljes lendülettel, az egész testsúlyomat beleadva egy rúgásba, amitől az első ember nekirepült a falnak és elájult. Nagyot csattant a feje a kövezeten. A másik kettőnek torkán akadt a nevetés. Előreugrottak. Az egyik szúrt a késével, kifordultam és oldalról akkorát vágtam az arccsontjára, hogy hatalmasat üvöltve a földre esett. A harmadik egyből futásnak eredt. Azonnal utána vetettem magam. Nem jutott messzire. Utolértem a harmadik háznál és ráugrottam. Elestünk. Ő volt alul. Ahogy földet értünk, azonnal belevertem az orrába ököllel, hogy folyni kezdett belőle a vér. Felálltam, felrángattam őt is az ingénél fogva és teljes erőből fejbe vágtam. Alighanem elájult volna, de még esése közben alulról úgy állon rúgtam, hogy valószínűleg darabokra tört az állkapcsa. Otthagytam, visszafordultam a többiek felé. Ahogy megfordultam, lemerevedtem a döbbenettől. Az egyikük ott állt a kislány mögött és kést szegezett a torkának. A szülei mindketten a földre borulva feküdtek. Valószínűleg az anya segíteni akart a lánynak, erre leütötte ez a mocskos állat. A harmadik még mindig a fal mellett feküdt. Lassan indultam feléjük. - Ne merj idejönni, te rohadék, vagy átvágom a torkát! Nem érted??! Ne közelíts!! Megálltam két lépésnyire tőle. Láttam a szemében azt a vadállati rémületet, amit csak sarokba szorított állatoknál lehet látni. Talán rájött ki vagyok. Biztos hallott már rólam.
Láttam a kislány szemét is. Rémült volt. Ijedtséggel vegyes halálfélelem ült benne. Az arca megfagyott. Ha ez a lány túl is éli ezt az éjszakát, többé semmi sem lesz számára ugyanolyan. Ha nem kerül elmegyógyintézetbe, akkor is egész életre idegbeteg lesz, egy szellemi roncs. De elhatároztam, hogy akkor is megmentem! Legalább az letét megmentem! Ha ez az utolsó jó cselekedet is az életemben, ezt a gyereket nem engedem bántani! Egyszerűen NEM HAGYOM!! Nem hagyhatom! Csak egy gyerek! Egy kicsi gyerek... egy lány... mint az enyém is... mint az én lányom is!!! MINT AZ ÉN LÁNYOM IS!!! Szörnyű ordítás tört ki belőlem, úgy ugrottam előre, mint még soha életemben. Soha ilyen erejű ütést még nem ütöttem, mint akkor. A rohadék azonnal a földre esett, még megmozdulni sem volt ideje. Ráugrottam, ököllel ütöttem az arcát jobbról-balról, felemeltem a fejét és belevertem a földbe, felrántottam, egy kézzel fogtam, a másikkal ütöttem sorozatban egymás után és közben üvöltöttem, üvöltöttem megállás nélkül. Végül elengedtem. Egy véres húscafat esett a földre elém. Úgy elfáradtam, hogy szinte mellé estem a földre. Majd lihegve fordultam meg. Nem hittem el, hogy még mindig nincs vége. Maghoz tért közben, akit először rúgtam a falhoz és most ott állt az anyjára boruló lány fölött tántorogva. Elkapta a lányt a hajánál fogva és felrántotta maga mellé. A kislány felsikított. Tudtam, hogy most vesztettem. Ami erőm még maradt, azzal előreugrottam. Maga elé rántotta a lányt. A levegőben voltam, nem tudtam már kitérni. Magam elé tettem a tenyeremet, hogy ne okozzak sérülést neki, ahogy nekiesek. Nem láttam semmit, csak a kicsi lányt. Nem láttam, hogy annak az állatnak már ott a kés a kezében és hogy pont a lány mögött áll, amikor előrántja. Csak azt láttam, hogy mind a hárman a földre zuhanunk és a gyereknek furcsán megvonaglik a teste. Azonnal leugrottam róla és akkor értettem meg. Annyira váratlanul érte a támadásom, hogy miközben egyik kézzel maga elé rántotta a lányt, a másikkal a kését vette elő, ahogy látta, hogy az összeütközés elkerülhetetlen, védekezőleg, reflex-szerűen maga elé kapta az egyetlen szabad kezét. És abban kés volt. Egy másodpercre megállt körülöttem a világ. Nem láttam a gyilkost, nem láttam az áldozatot, nem láttam semmit, csak a kést és a vért. És a saját arcomat. Azt az arcot, amelyik felelős ennek a gyermeknek a haláláért. Aki - ha nem létezik- talán másképp alakultak volna a dolgok. Aki igazságosztónak hitte magát, azt gondolta jobbá teheti a világot, ha elpusztítja a csőcseléket. Aki most itt áll és egy világ súlya nehezedik a mellkasára. Egy gyilkoséra. NEM!! Én csak segíteni akartam! Én nem akartam, hogy így legyen! Én meg akartam őt védeni! Ez nem az én hibám! Nem én vagyok az oka, hogy meghalt! Nem! Mint egy lassított felvételen látom, ahogy a vérző fejű férfi feláll és a lány is megpróbál feltápászkodni, de félútról visszaesik és végleg elterül, kibuggyan a szájából a vér.
NEEEEEM!!! Szinte sikítva ugrok rá az emberre. Két kézzel kapom el a fejét és át akarom harapni a torkát!! Ledöntöm a földre és még akkor is ütöm és ütöm és ütöm, amikor már régen nincs benne élet.
17:
Megint a sikátorban ébredek. Nem tudom hogy kerültem oda. Nem is érdekel. Hallosan fáradt vagyok. Tudom: többet nem csinálhatom. Tovább nem folytathatom. Itt véget ért valami. Megszakadt valami bennem. Becsukom a szemem. Újraélem az éjszaka minden pillanatát. Néha fáj. De már nem éget. Már kiégetett. Kiégtem belülről. Nem érzek semmit. Érzéketlenné váltam. Tudom: ha most folytatnám, az már nem lenne ugyanaz. Hideg gyilkológép válna belőlem. Egy részem kívánja is ezt. A másikat viszont nem érdekli. Nem érdekli semmi. Igen. Miattam halt meg. Mert nem gondolkodtam. Ezt többet nem tehetem. Ha a szülei élnek, mit érezhetnek? Amit én éreztem, ugyanazt? Ha valamelyikük látta mi történt, mit gondolhat? Mit gondolhat... rólam? Lehet, hogy most ez az ember is eldobja az eddigi életét és a továbbit az éjszakában tölti úgy, mint én? Vajon magát hibáztatja-e mindazért, ami történt? Hogyha aznap éjjel nem mentek volna sehova... vagy ha szereztek volna egy taxit... vagy, ha egy kicsivel előbb indulnak el... ha nem öltözködtek volna annyi ideig, ha nem bajlódik olyan sokáig azzal, hogy beinduljon a kocsi... bármelyik. Bármelyik elég lett volna arra, hogy ne találkozzon azzal a három emberrel... vagy legalább velem!
Vannak alkalmak, amikor mindenünket odaadnánk azért, hogy visszapörgethessük az időt egy kicsit... csak egy nagyon kicsit... de nem lehet. Nem lehet. Az életben a legapróbbnak látszó dolgokban is olyan döntéseket kell hoznunk, aminek vállalni tudjuk minden lehetséges következményét. Vagy, ha nem is vállaljuk, legalább tudjunk megbirkózni velük. Vagy bírjuk elviselni.
18:
Hazamentem. Átöltöztem. Megmosakodtam. Mielőtt végképp összecsapnak a hullámok a fejem fölött, meg kell látogatnom a feleségemet. Megnézni mi van vele. Amíg még tudok rendesen gondolkodni.
Az előtérben a félelem szorongatja a szívem. Vajon mi lehet vele? Él még? Kigyógyult a sokkból? Megismer majd?
Belépek a szobájába. Már nyugodt, nem úgy, mint utoljára. Ül az ágyon, üveges szemekkel néz maga elé. Amikor eléguggolok, a szeme se rebben. Amikor szólok hozzá, akkor sem. Amikor hozzáérek, egyetlen izma sem rándul meg. Ekkor már tudom, hogy folytatnom kell. Már nem a lányomért. Annie-ért.
Amikor kifordulok a folyosóról, ledermed mindkét lábam. Az egyik teremből épp kihozzák azt a nőt, akivel pár éjszakával ezelőtt... akinek a lányát... aki...
Nem bírok elmozdulni, úgy nézem őt. Őis észrevesz. Egy pillanatra tágra nyílnak a szemei, majd őrjítő sikításba kezd, a haját tépi és vonaglik a két ápoló kezei közt, amíg össze nem esik. Úgy érzem ez az utolsó csepp. Kezdenek összecsapni a fejem fölött a hullámok. Úgy érzem ha továbbra is próbálok e világban gondolkodni, fel fogok robbanni, meg fogok őrülni. Kezd összemosódni minden a fejemben, minden gondolat, minden kép, minden hang egy nagy alaktalan masszává, amit nem tudok kifejezésre juttatni. Csak egy valami világos: addig nem nyugszom, amíg ki nem nyírom azt az egyet is, akit akkor éjjel életben hagytam.
19:
Több hónap telt el. Minden újság rólam ír. Azóta nem számolom hány gazemberrel végeztem. Néha könnyű volt. Néha csak szerencsém volt. Sok sérülést is szereztem ezalatt. Tudom, így egyre közelebb jutok ahhoz, hogy egyszer én maradjak alul. De nem érdekel. Azzal a harmadik fickóval még azóta se találkoztam. Pedig minden nap őt keresem. Persze a törött állkapocs soká gyógyul. Olcsón megúszta. Legközelebb nem fogja. Néha azon kapom magam, hogy halálfélelmem van. Rájövök: addig nem halhatok meg, amíg azt a szemetet el nem kapom. Addig is a kimerülésig irtom a többieket. Ide abszolút illik a mondás: "Hadd hulljon a férgese!"
20:
Az utcán sétálok. Félhomály van. Felhő takarja a Holdat. A lámpák csak pislákolnak. Rám rontanak négyen. Mint a lassított felvételeken, úgy érzem a sajt mozdulataimat, nem tudok védekezni ennyi ellen. Legyűrnek. Elájulok. Amikor magamhoz térek, egy sötét szobában vagyok egy székhez kötözve. Előttem a négy ember. Az egyikük az én emberem. Felismerem. Ő is felismer. Össze-vissza ver. A többiek is. Napokon át vernek, kínoznak órák hosszat. Késekkel vagdosnak, gyertyával égetnek, bottal ütnek, köpdösnek, a hajamat tépik ki tincsenként. Az elején még próbáltam keményen tartani magam, de mára már nem megy. Fohászkodtam, hogy legalább addig bírjam ki, amíg megölöm ezt az állatot, de nem bírom tovább. Félek. Félek, hogy megtörök, félek, hogy meghalok, mielőtt a dolgom bevégezném. Félek, hogy milyen új kínzást találnak ki megint. Félek, hogy mikor jönnek újra és mennyi ideig csinálják még. Félek, hogy nem bírom. Félek, hogy elsírom magam. Félek, hogy fájni fog, hogy nem bírom tovább elviselni, hogy nem bírom tovább. Ha végleg megtörök, végem. Félek, hogy eljutottam arra a pontra, ahol ez a határ van. Bár próbáltam sokáig tartani magam, hogy nem halhatok meg addig, amíg el nem intéztem azt a mocskot, de az akarat halála a fájdalom. Van, hogy már nem tud felizgatni a bosszú, az ellenség, semmi, csak meg akarok halni, hogy véget érjen ez a kín. A hosszú napok alatt többször elájultam, de fellocsoltak. Nem tudom mennyi idő telik el, nem érzem az idő múlását. Csak abból tudom, hogy nem évek óta vagyok itt, hogy azóta nem is ettem. Miközben újra elájulok, hálát adok az égnek, hogy megint bírtam eddig és úgy érzem ez már az utolsó, ebből már nem ébredek fel többet. De mégis sikerül új erőt merítenem valahonnan és megint azt hiszem, hogy nem halhatok meg addig, amíg ezek élnek! Csak addig még! Addig nem!
Lassan elsötétedik minden, érzem a halál jeges szorítását a szívem körül. Egy sötét alagútban megyek. Hallottam már erről az alagútról, de még sosem láttam. Borzasztóan sötét, a saját kezemet se látom. Nem tudom mióta megyek ott, azt se honnan jöttem, csak azt, hogy ki kell jutnom belőle! Megyek, megyek, de sehol semmi támpont, mindenhol csak feketeség, mintha sosem lenne vége ennek az alagútnak. Már futok, rohanok, a szívem összeszorul. Mióta mehetek itt? Órák óta? Napok óta? Reménytelenül futok tovább, de nincs, soha nincs vége. Már remegek a félelemtől, hogy itt maradok bezárva ebben az alagútban egész letemben és csak futok, csak futok, csak futok! A lábaim reszketni kezdenek, az idegeim felmondják a szolgálatot, érzem, ez a vég, itt fogok meghalni ebben a végeláthatatlan sötét folyosóban. Összeesek, de megyek tovább. Csak megyek és megyek, amíg már nem tudok többé felállni. Négykézláb mászom tovább előre és előre. Elterülök. Fekve is vonszolom magam tovább, őrülten kaparva a földet. Elfogy minden erőm, elterülök újra. Az ujjaim görcsösen markolják a levegőt a félelemtől. Mit csinálok én itt? Ez nem történhetett meg velem! Valaki segítsen nekem! Ó, kérlek istenem, segíts nekem! Mindent el akarnak venni tőlem! Nem akarok meghalni! Még nem! Még nem! Mászom tovább; érzem itt az ideje meghalni. De még mászom és el se hiszem: messze, nagyon messze gyenge, pislákoló fényt látok magam előtt. Hörögve indulok meg felé, újra négykézláb, a reménytől új erőre kapva. Megyek, megyek, a fény egyre élesebb, egyre nagyobb, egyre szélesebb. Már fel is állok, mindent elfeledve futok a fény felé, az alagút vége felé.
Végre odaérek, mintha újjászülettem volna, úgy érzem magam. Nyugodt vagyok, pihent, minden olyan harmonikus és kedves. Egy tisztásra értem ki, emberek jönnek felém. Emberek... de nem... ezek... ott jön az apám, aki már rég meghalt és az anyám, aki szintén. És ott... ott van Annie... a kislányom! Ő is jön felém... de a többiek... azt összes többi... az mind csontváz. Csak csontváz! Halálfejek, csont testekkel.
Apám mellém lép, a vállamra teszi jéghideg kezét és azt mondja:
- Most már te is közénk tartozol.
- NEEEEEM!!! - üvöltök fel és rohanok vissza az alagútba. Futok teljes erőből, vissza se merek nézni, csak futok és ordítok és futok és ordítok.
- Neeeeem! Ezt nem! Ez nem lehet! Neem!!
Őrjöngve rohanok a vaksötét alagúton át vissza, vissza, mindegy hová, csak vissza a... az életbe?
Magamhoz térek. Egy erdő szélén fekszem a sárban. Éjszaka van, zuhog az eső. Kinyitom a szemem. Fák magasodnak fölém, alattam tocsog a sár, ahogy az eső feláztatta a földet. A Hold elbújt. Remegve húzom össze a lábaimat.
-Ó, ne... kérlek istenem, ne...
21:
Azt hitték meghaltam, azért hoztak ide. Kidobták a testem itt az erdő szélén, a város mellett. Igen. Egész biztos. Azt hitték, hogy meghaltam. Hiszen én is azt hittem.
Kórházba kerültem. Sikerült azonosítaniuk és megfelelő ellátásban részesülhettem. Nem tudom mennyi ideig voltam kórházban. Hiszen még azt se tudom mennyi ideig feküdtem az erdő szélén. De felgyógyultam. Valamennyire. És újra megpróbálom. Most óvatosabb leszek. Bár könnyebb dolgom lesz. Végtére is már nem számítanak rám. Nem vadásznak rám. Azt hiszik halott vagyok. Persze tévednek. Halálosan tévednek.
22:
Két hét is eltelik, mire újra találkozom azzal az emberrel. A többi hármat egyszerre elintéztem előtte pár nappal. Vicces volt látni a döbbent arcukat, amikor szembe találták magukat velem. Aztán azt, amikor rádöbbentek, hogy most meghalnak.
Mindegyikről levágtam valamit, mielőtt kinyírtam volna. Majdnem rajta is vesztettem. Akkora lármát csaptak, hogy kihívták a környékbeliek a rendőrséget. Alig bírtam elmenekülni. És azt sem kockáztathatom meg, hogy még egyszer összeverjenek. Már a kórházi költségekre se maradt több pénzem.
Üres fejjel mászkáltam az utcákon, mint egy robot. Nem érdekelt semmi. Már nem. Amikor megpillantottam. Ő is engem. Úgy nézett, mint aki kísértetet lát. Egy kicsit úgy is volt. Aztán rohanni kezdett. Én is. Jól futott, alig értem utol. Ezúttal viszont pisztoly is volt nála. Pedig errefelé nem nagyon használták a lárma miatt. Zűrös környék ez.
Mielőtt ráugorhatnék, megfordul és kapásból lő. A vállamat találja el. Annak a kezemnek annyi. De épp ezért nem kockáztathatok meg még egy lövést. Ráugrom. A kezem úgy fáj, mintha tűzben égne. A pisztolyt elejti. Ezúttal nincs kedvem- és erőm se- hosszasan verekedni. Egyből nyakon vágom, hogy elájul. Beviszem egy sikátorba, összekötözöm és bekötöm a száját a saját ruhájával. Már úgyse lesz rá szüksége. Megölhetném most rögtön... de nem... ez túl egyszerű lenne. Magához térítem. Szép sorban levágom minden ujját a kezéről. Vonaglik a fájdalomtól. Mindig annyira elkötöm, hogy ne vérezzen el. A szájában levő tömés ellenére is úgy ordít, hogy félek - idejönnek.
Aztán rájövök, hogy mindegy - ő az utolsó úgyis, aki igazán számít. Beleszúrom a késem a jobb felkarjába. Aztán elvágom a köteleit. A fájdalomtól alig bír felállni. Kiszedi a szájából a rongyokat. Átkozódik, ordítozik. Jön felém és rugdalózik. Leütöm. Aztán újra. Aztán újra. És újra. És újra és újra és újra és újra és... azon kapom magam, hogy nem mozdul. Közben nem is láttam őt. Mindvégig csak azt a kislányt láttam, akinek még a nevét sem tudom. Meg egy-egy pillanatra az anyját is a kórházban.
Minden egyes ütés előtt a gyerek arca villant fel előttem, ahogy megpróbált feltápászkodni és visszahullott a földre élettelenül.
Most nézem ezt az embert. Nem lehet több 25-nél. Mindössze 25 évet élt. Vajon ez elég? Ki tudná megmondani? Bizonyára attól függ, mennyire volt tartalmas az élete. Ha nem használta ki, ha üres volt, akkor nagyon kevés. Bár akkor kétszer annyi is kevés lenne és ki tudja mit változtatott volna? Ha viszont tartalmas volt... tele mindennel, amit jónak és szépnek tartott... akkor talán... akkor talán így is többet élt, mint más hetven évesen. Más kérdés, hogy mit tartott ez jónak? Remélem az ő élete nem volt tartalmas. Csak üres és értelmetlen. Céltalan.
De nem végtelen.
23:
Nem tudom meddig álltam ott. De ezúttal nem volt szerencsém. Ott, helyben elkaptak a rendőrök.
Végre elkapták az éjszakai rémet, a gengszterek gyilkosát. Igen, mostantól a gazembereknek nincs mitől félniük. Féljenek csak a rendes emberek, ez így van rendjén, nem igaz?
Nem tudom mi vár rám. Villamosszék? Vagy elmegyógyintézet?
Nem értenek semmit az egészből. Hiszen én megcsináltam! Megcsináltam azt, amit már réges-régen nekik kellett volna! Elpusztítottam a társadalom kártevőit, a mocskot, azokat, akik a szolid embereken élik ki az agresszivitásukat.
Az ő melójukat végeztem. Legalább egy fülbe súgott köszönömöt kapnék érte. De nem baj. Lényeg, ha rövid időre is, de új életet nyertem. Lehet, hogy most elveszítem ezt is, de ez már lényegtelen. Szabad voltam. Hónapokig szabad voltam. A szabadság olyan fokát élvezhettem, amit sosem tapasztalhattam volna meg, ha ezek az események nem fordulnak elő velem. Nem sokaknak van részük ilyen fokú szabadságban. Ez olyan kötetlenség, ami belülről felszabadít. Nagyon kellemes. Üdítő. Hálásnak kéne lennem a sorsnak, hogy ezt tette velem.
Bár most vége van, reggel villamosszékbe kerülök, mégis azt hiszem, a legjobb dolog, ami életemben történet velem, az a negyvenedik születésnapom.
Vége
- A hirdetés mentése sikerült
SPIDER-MAN FOREVER: 4. SZÁM
Írta: H. Tomi
1:
1/
A múlt. G: -Szegény Harry! Annyira sajnálom őt, Peter! Mi történhetett vele, amitől ilyen... ilyen kétségbeesetté vált?
P: -Lehet, hogy sose tudjuk meg, Gwen. Te mit gondolsz, Mary Jane?
MJ: -Nem tudom, Peter. Tényleg nem tudom.
2/
Kis idő múlva...
( a Kávébab előtt) MJ: -Mi lesz most Harryvel, Peter?
P: -Nem tudom, Mary Jane. Csak reménykedhetünk, hogy ebből is kilábal ugyanúgy, ahogy a múltkoriból is. * Káros utóhatások nélkül.
* lásd az Amazing #96-98.
3/
(odabenn) MJ: - Kicsit bűntudatom van... nem tudtam kiverni a fejemből, hogy a múltkor nekem is részem volt abban, ami Harryvel történt. És most...
P: - Ha ahhoz volt is valami közöd, Mary Jane, ez most teljesen más eset.
4/
P: - Hiszen itt még csak itt sem voltunk.
G: - Lehet, hogy pont ez volt a baj.
P: - Igen... lehet.
5/
MJ: - Kösz a kólát, Peter. De most inkább egyedül szeretnék maradni. Sziasztok.
G: - Szia, Mary Jane.
2:
1/
P: - Milyen régen voltunk már kettesben.
G: - Igen. Akkor, amikor elvittél a Central Parkba hintón.* Az olyan nagyon szép volt, Peter.
*lásd a Webspinners # 1-ben a "Csók" című történetet.
2/
G: - Másnap Kanadába kellett menned * és azóta nem is beszéltünk.
P: - Bár nagyon most sem lesz rá időnk, mert nekem most el kell ugranom a Harsonába leadni a képeket, amiket a Hulkról csináltam.
G: - Nem baj, addig én hazamegyek venni pár dolgot holnapra, de utána átugrom hozzád, jó?
P: - Persze, Gwendy. Aztán majd elmegyünk valahova, ahol nyugodtam tudunk beszélgetni és végre kettesben lehetünk. Lesz egy meglepetésem is a számodra.
* ahol a Hulk tombolt -lásd az Amazing # 119-et.
3/
G: - Meglepetés? Kíváncsivá tesz, Mr. Parker! Élek-halok a meglepetésekért. Már alig várom!
{ P: -Ma este fogom megmondani neki, hogy felnőttem végre és hogy nagyon szeretném, ha hozzám jönne feleségül. Szeretném, ha minden tökéletes lenne erre az estére. Remélem ma este igazán boldoggá tudom tenni Gwendyt. Ez a legkevesebb, amit megérdemel tőlem azért a sok csodálatos dologért, amit neki köszönhettem.}
4/
G: - Mi ez az elmerengés, Peter? Csak nem a jövőn tűnödsz?
P: - De, valami olyasmin.
G: - Pillanatnyilag elég, ha a közeljövőn gondolkozol, hogy leszel-e olyan állapotban estére, hogy elmehessünk valahová. Elég betegnek tűnsz.
5/
P: - Áh, semmi, csak egy kis megfázás. Tudod, a kanadai klíma. Nem szoktam hozzá, hogy olyan hidegben rohangáljak. { - Főleg nem egy szál piros-kék sztreccs gatyában. }
6/
P: - Na, nekem mennem kell leadni a képeket. Aztán nálam találkozunk, jó?
3:
1/
G: - Rendben van, várni foglak.
P: - Vigyázz magadra.
2/
Kis idő múlva...
( Gwen lép be az ajtaján) G: - Olyan üres ez a lakás, amióta apu meghalt. Mintha azóta semmi sem lenne ugyanolyan itt.
3/
G: - Vajon milyen meglepetése lehet Peternek? Ahogy mondta ezt, olyan volt, mintha végre rászánta volna magát, hogy elvegyen feleségül. De ahogy Petert ismerem, sajnos erről csak álmodozhatok. Pedig milyen jó lenne...
4/
G: - Angliába is ezért költöztem pár hónapja *, mert azt hittem sose szánja rá magát. De visszajöttem, mert rájöttem, hogy túl önző voltam, hogy ezt elvárjam tőle akkor még. És azért is, mert annyira hiányzott.
* lásd az Amazing # 94-et.
5/
G: - Akár elvesz feleségül, akár nem, akkor is nagyon szeretem Petert és bárhogy is dönt, sosem fogom őt elhagyni többet. Együtt maradunk mindörökre.
6/
G: - Boldogok leszünk, lesz három gyerekünk, két fiú és egy lány- Peter, Ben és a kis Gwendy-, nagyon fogjuk szeretni őket és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Mint a mesében.
4:
1/
G: - Annyira boldog lennék, ha ez a meglepetése tényleg az lenne, hogy... ( megcsörren a telefon) Hmm? Vajon ki lehet?
2/
G: - Tessék! Jill? Te vagy az? Szia! Mi újság odahaza?
3/
G: - Kösz, mi jól vagyunk. Peter épp most jött vissza egy fotós megbizatásból Kanadából és a mai estét elég romantikusra tervezzük. Épp olyanra, amilyenekről meséltem neked, amikor kinn voltam nálatok Angliában.
4/
G: - Igen, Peter nem változott semmit. Ugyanolyan csodálatos fiú, mint amikor legutóbb beszéltem róla. Egyszer neked is meg kéne ismerned! Habár, ha arra gondolok, hogy te még csak 16 vagy, talán jobb, ha mégsem. Ebben a korban a lányok túlzottan is hajlamosak lelkesedni!
5/
G: - Mi van Paullal, megnyugodott már? Egyre mogorvább volt, amikor ott voltam.
6/
J: - Nem miattad volt. Valami rossz társaságba keveredett akkoriban. Sajnos még mindig eljár velük és csak egyre rosszabb lesz a helyzet. De én azért szívesen megismerném egyszer azt a te híres Peteredet.
7/
G: - Talán még annak is eljön egyszer az ideje. Most mennem kell Jill, puszilom Arthur bácsit.
J: - Átadom és én is Petert!
G: - Nana! Vigyázz, kislány! De azért én is átadom. Szia!
8/
G: - Jill olyan kedves lány... nagyon szeretem őt. Ő volt az egyik igazi támaszom, amikor kinn laktam Arthur bácsinál.
5:
1/
G: - Nagyon jókat beszélgettünk... igazán értelmes lány. És megígérte, hogy egyszer ő is ellátogat majd ide. Nekem sosem volt testvérem... jó lenne, ha lenne egy olyan húgom, mint Jill.
2/
( Pókember hálóhintázik) P: - Jólesett még ücsörögni egy kicsit. Tényleg beteg lehetek, úgy szédülök. És mi lehet Harryvel? Ez most sokkal komolyabbnak tűnt nála, mint az előző esete.
3/
P: - És Norman... mintha megint kezdene bekattanni. Ahogy nézett rám... és ahogy viselkedett! Mintha kezdene visszatérni a memóriája. És ez nagyon rossz hír.
4/
P: - Ő az egyetlen, aki tudja, hogy ki vagyok... és mindenre képes! Egy elmebeteg, aki akár a családomat, a barátaimat is képes felhasználni ellenem! De ezt nem engedhetem meg!
5/
P: - Talán jó lenne még most elmenni hozzá és megelőzni a bajt! Csírájában fojtani el a lehetőségét, hogy... De mit tennék? Mit tehetnék? Mondjam azt neki, hogy "Norman, nem szabad" ? Lehet, hogy éppen ezzel billenteném át a határon.
6/
P: - Nem, nem tehetek egyelőre semmit. Ez az őrjítő az egészben. Csak akkor léphetek, ha már tett ellenem valamit. És, ha tett... az már régen rossz.
7/
P: - Félek, hogy valami nagy baj fog történni... De most mégsem tehetek semmit. Még nem. Csak imádkozhatok, hogy ezúttal tévedek és minden megoldódik majd magától. Mint a mesében.
6:
1/
Máshol...
( Gwen készülődik) G: - Ideje indulnom Peterhez. Bár még korán van, de most van kedvem sétálni egyet. Kiszellőztetni a fejem. Annyi minden kavarog benne...
2/
(újra megcsörren a telefon) G: - Mi? Megint telefon? Csak nem Peter az? Remélem nem akarja lemondani a randit. Nem hagynám ki a világért sem!
3/
G: - Tessék!
MJ: - Szia, Gwen! Mary Jane vagyok!
4/
G: - Szia!
MJ: - Most jövök Harrytől.
G: - Harrytől? Hogyhogy?
5/
MJ: - Igen, tudom, hogy Norman kirúgott bennünket, de nem tudtam nyugodni, hogy mégis valahogy miattam is van ez az egész és látni akartam Harryt, beszélni akartam vele. De amikor odaértem, csak azt láttam, hogy Norman úgy rohant ki a házból, mint akit kisértetek üldöznek. Olyan volt, mint egy őrűlt, Gwen!
6/
MJ: - Szinte ijesztő volt, be sem mertem menni utána...
G: - Nyugodj meg Mary Jane, biztos csak a szokásos dührohama jött rá.
MJ: - Úgy gondolod?
G: - Persze. Ne félj, nem lesz semmi baj.
7:
1/
MJ: - Kösz, Gwen. Szép tőled, hogy próbálsz megnyugtatni. Örülök, hogy ilyen rendes barátnőm van, mint te.
G: - Kösz, Mary Jane, ez fordítva is igaz.
2/
G: - De ne haragudj, most indulnom kell Peterhez.
MJ: - Menj csak és add át neki az üdvözletemet.
G: - Átadom. Szia.
3/
MJ: - Szia, Gwen.
4/
G: - Rendes lány ez a Mary Jane. Eleinte féltem, hogy Peter inkább őt választja barátnőjének, mint engem. Azt hittem Mary Jane vadócsága, léhasága leveszi Petert a lábáról.
5/
G: - De most már tudom, hogy a léha felszín mögött komoly belső húzódik meg... komoly és értékes. Örülök, hogy ilyen barátnőm van.
6/
G: - De most már tényleg mennem kell. Még mindig korán van egy kicsit, de amit ma Peter sejtetni engedett... nem tudok itt tovább ülni.
7/
G: - Most mindennél jobban várom, hogy találkozhassak és beszélgethessek vele.
8:
1/
A " jelen".
ÚJRA LEÉLHETŐ ÉLETEK
2. RÉSZ: A MÁSODIK LEHETŐSÉG
P: - GWEN! Soha többé nem engedlek el! Soha!!
9:
1/
G: - Peter! Megijesztesz...
P: - Gwen! Ha meg tudnám magyarázni...
2/
G: - Megmagyarázni? Mit, Peter?
P: - Tudod milyen nap van ma... ? { -Ma van a halálod napja!}
G: - Nem! Milyen?
3/
P: - A... a... Gwendy! Gyere ide... szoríts magadhoz... és soha ne engedj el!! Kérlek!! Soha ne engedj el...
4/
P: - Annyi mindent szeretnék mondani... !
G: - Lesz még rá időnk bőven, édes.
P: - Nem! Illetve... nem tudom biztosan... de...
5/
G: - Peter... nincs semmi bajod? Jól érzed magad? Gyere, menjünk el hozzád, ott majd...
P: - Ne!! Ne! Ne menj oda! Bárhova, csak oda ne!
6/
G: - De miért? Peter, mi van veled?
10:
1/
P: - Gwen... nem tudom megmagyarázni neked... el se hinnéd, különben... és annyira fájna... nem akarlak bántani... én is...
G: - Te is?? Miért, ki bántott már?
3/
P: - Már? Nem, Gwen... nem. Kérlek... hagyjuk ezt... inkább... inkább menjünk el valahova... sétálni, vagy hozzátok.
G: -Menjünk el sétálni?
P: - Igen. Vagy szórakozni valahova. Hiszen sose tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap.
4/
{ P: - Hogy is magyarázhatnám meg neki? Anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki? Vagy akár azzal együtt is!}
5/
{ P: - hogy én nem az a Peter Parker vagyok, akit te ismersz... illetve ugyanaz vagyok, de nem a jelenből... mert van egy istenszerű, mindenható lény, a Túlontúli, aki elhozott engem ide a jövőből... egy jövőből, amiben te már nem létezel... mert épp a mai napon megölt téged a Zöld Manó... úgyhogy ez életed utolsó napja... és... és... áhh, nem megy! Semmi értelme!}
11:
1/
G: - Szóval... mi volt a Harsonában? Megvették a fotóidat?
P: - Igen... azt hiszem.
G: - Azt hiszed?
P: - Hát... úgy emlékszem...
2/
P: - Figyelj, Gwen, tudnod kell, hogy nagyon szeretlek. Még így, ennyi idő után is.
G: - Mennyi idő után? Még alig pár éve vagyok a barátnőd. Vagy ezt már sokallod?
P: - Nem, dehogyis! Csak úgy érzem nagyon kevés időt töltöttünk együtt.
3/
P: - Sokkal többet kellett volna együtt lennünk... többet beszélgetnünk, mindent. És, ha ez jelent neked valamit, én lennék a legboldogabb ember a világon, ha hozzám jönnél feleségül. És ezt igazán tiszta szívemből mondom.
4/
G: - Peter! Komolyan? Tényleg? Azt hittem sose szánod rá magad, hogy megkérj! Mitől ez a hirtelen elhatározás?
P: - Mindig is akartam... csak sosem volt merszem kimondani. De úgy érzem tartozom annyival, hogy elmondjam neked.
5/
G: - Peter, annyira szeretlek!
P: - Én is, Gwendy... én is.
6/
{P: - Hogy is mondhatnám meg neki, hogyha ez a mai nap tragikusan végződne... legalább ennyi örömet akarok szerezni neki... hogy tudja, hogy igazán szeretem... hogy igazán szerettem... }
7/
{ P: - És a szörnyű az az, hogy nem kérhetek tőle bocsánatot, amiért nem tudtam megmenteni... szeretnék a lába elé borulni és úgy könyörögni a bocsánatáért, amiért cserbenhagytam... de nem tehetem, hiszen azt se tudná miről beszélek!}
12:
1/
Később...
G: - Az első dolgom lesz elújságolni a jó hírt a rokonaimnak Angliában!
P: - Tényleg, hogy van Jill?
2/
G: - Jill? Milyen Jill?
P: - Hát az unokahúgod.
G: - Honnan tudod, hogy van unokahúgom? Én sosem beszéltem róla!
3/
P: - Én... ööö... az apád említette egyszer és...
G: - Peter, sosem tudtál hazudni! Honnan tudsz te róla? Mi ez az egész?
4/
( épp benyitnak a Kávébabba. Flash eléjük ugrik Mary Jane-nel) F: - Sziasztok! De jó, hogy jöttök! Mary Jane úgyis épp most megy el.
MJ: - Így van, emberek, megint lemaradtok a jóról!
5/
MJ: - Miért bámulsz így rám, Peter? Ha én lennék Gwen helyében, most nagyon furcsán néznék rád!
P: - Öö, bocs, Mary Jane, nem azért volt, csak... emlékeztettél valakire...
6/
MJ: - Emlékeztettelek valakire?? Én? Az kizárt, haver. Belőlem még csak hasonló sincs!
{ P: - Ez tényleg igaz.}
13:
1/
F: - Üljetek le, lányok!
G: - Flash!
F: - Jól van, na! Csak vicceltem. Hogy vagytok?
2/
G: - Igazán jól! Peter épp most...
P: - Gwen... még ne...
G: - Mi van édes, máris meggondoltad magad?
3/
P: - Dehogy! Bárcsak...
G: - Bárcsak mi?
P: - Soha nem gondolnám meg magam. Soha.
4/
G: - Míg a halál el nem választ, igaz?
P: - Ó, Gwendy... !
G: - Mi van veled, Peter? Te sírsz? Azok igazi könnyek?
5/
{ P: - Nem tudom lerázni a gondolatot, hogy mi lesz, ha nem sikerül?
Mi lesz, ha nem sikerül megmentenem... most sem? Akárhogy is vigyázok rá... akárhogy is próbálom... lehet, hogy ma is meg kell halnia?}
6/
{ P: - Újra végig kell szenvednie azt a dolgot? Bár neki ez nem " újra", nekem mégis olyan érzés, mintha ez a második lenne neki is, csak az elsőt már elfelejtette. Mindent... MINDENT el fogok követni, hogy ezúttal másképp történjen! De, ha az is kevés lenne... }
7/
P: - Gwen... annyira szeretlek... és... olyan nagyon sajnálom... olyan nagyon... !!!
14:
1/
G: - Mit sajnálsz, Peter?
F: - Hogy mit? Hát azt, hogy itt lógatja az orrát, ahelyett, hogy örülne, hogy az övé a legtutibb csaj a világon!
2/
F: - Öregem, te aztán nem vagy könnyű eset! Mi lehet akkora baj ami ennyire letör, miközben egy ilyen szőke angyal ül itt a jobbodon?
{ P: - Pont az, Flash, hogy nem lehetek benne biztos, hogy itt lesz még holnap is. De igaza van. Én mindent meg fogok tenni. Bíznom kell magamban. Sokkal tapasztaltabb vagyok, mint akkor és ismerem a körülményeket is. Most menni fog! Mennie kell!! Bár nem tudom van-e jogom hozzá, hogy megváltoztassam a múltat? Áh, a francba az egésszel!! Meg kell mentenem és kész!}
3/
P: - Igazad van, Flash. Semmi sem lehet olyan rossz, hogy ezt a napot búslakodásra vesztegessük.
G: - Ez a beszéd, Peter! Örülök, hogy végre jobb kedved lett!
4/
F: - Akkor most mi lesz? Megy a buli reggelig?
G: - Ez Mary Jane-ről ragadt rád, mi?
5/
F: - Nem tagadom. Az a kiscsaj tudja hogy kell élni! Ne mondd Peter, hogy téged hidegen hagy!
P: - Nem mondom... { Bár akkor még fogalmam sem volt róla... }
6/
G: - Peter! Még féltékeny leszek! Csak nem... csak nem ezért mondtad, hogy "sajnálod"?
P: - Nem. Dehogy!
7/
G: - Akkor miért?
P: - Gwen... ne kérdezd! Kérlek! Úgyse hinnéd el... de esküszöm neked, hogy holnap megmagyarázok mindent! Ha megkérdezed holnap is... akkor mindent el fogok mondani. Igérem!
8/
P: - Nagyon nagy örömmel el fogok mondani mindent... ha megkérdezed holnap is.
15:
1/
( berobban az ajtó, négy fickó ugrik be fegyverekkel) - Senki sem mozdul!
2/
- Ide a pénzeket, ékszereket, mindent!
( Peter megpróbál kisurranni. Észreveszik) - Te meg mit gondolsz, hová mész?
P: - Csak a...
3/
( leütik a pisztollyal) - Pofa be!
4/
G: - Peter!!
-Egy mozdulatot se! ( Peter lenn marad, a bandita elkapja Gwen karját)
5/
( Flash odaugrik) F: - Hozzá ne merj nyúlni!
- Még egy hős? Megkapod te is a magadét!
6/
( Gwent elengedi és leüti Flasht is. A másik Gwenre fogja a pisztolyt) - Nem tréfálunk! Egy rossz mozdulat és lövünk! Ide a lóvét!
7/
( Peter bekúszik az asztal alá) P: - Át kell öltöznöm azonnal! Gwen veszélyben van! És mindenki más is!
16:
1/
( előugrik, az egyiket azonnal leüti) - Mi a... ?!
2/
- Ez a Pókember!!
- Hé! Erről nem volt szó!
3/
( Pókember behálózza a másodikat is, a pisztolyát és a fejét egyszerre)
- Most mi legyen?? Nincs semmi esélyünk!!
- Kuss! Én gondoltam mindenre!
4/
( Pókember leüti a behálózottat is, Flash nézi)
F: - Pókember... mindig a legjobbkor bukkan fel. De még sosem láttam ennyire komornak... ennyire elszántnak! Egyetlen szó sem hagyta el az ajkát egész végig! Ez nem vall rá!
5/
- Ezt védd ki, te hős! ( elővesz a harmadik egy bombát a zsebéből és eldobja a sarokba)
P: - NE!!
6/
( emberek elugranak, robbanás)
7/
( az épület kezd beomlani. Kitör a pánik) - Segítség!
- Betemet minket!
- Végünk!!
8/
( Pókember odaugrik és megtartja a hátával és a kezeivel a fő tartóoszlopot)
17:
1/
( a nagyszájú harmadik eléáll a pisztollyal) - Na most mi lesz, te hős? Most már nem ugrándozol annyira, mi? Na mi lesz? Tudom, hogy el tudnál ugrani a golyó elől, de akkor az egész épület beomlana és maga alá temetne mindenkit!
2/
- Egy ilyen ember, mint te ezt nem engedheted meg! Inkább meghalsz itt tehetetlenül állva. Belenézve a halál torkába. Látom, hogy ég a szemedben a gyűlölet. A tehetetlen düh!
3/
- Gyerünk, mire vársz? Üss meg! Hálózz be! Verj szét! És nézd végig, ahogy emberek halnak meg miattad! Na mi lesz?! Mozdulj már!!
4/
- Vagy inkább a halál? Rendben van. Ahogy akarod.
{ P: - Nem tudok mit tenni. Ez most itt meg fog ölni. De nem hagyhatok ennyi embert elpusztulni.}
5/
- Kapsz még egy lehetőséget. Hármat számolok és csak akkor lövök!
{ P: - De mi lesz, ha lelő? Akkor is összeesek és meghal mindenki.}
6/
- Egy...
{ P: - Gwendy is. És ugyanúgy az én hibámból.}
7/
- Kettő...
{ P: - Mit tegyek most? Mit??}
8/
- Három!
( Peter összeszorítja a szemét) P: - ÁÁÁÁÁ!
18:
1/
( Gwen odaugrik és fejbeveri egy üveggel) G: - Te szemét!
P: - Mi... ?!
2/
( a bandita nem ájul el, csak megroggyan) -Te kis rohadék! Most megkapod a ...
3/
( berohan egy rendőr) - Mi volt az a robban... hé!
4/
- Egy zsaru! (egyből lő is a harmadik, a rendőr beugrik a pult mögé)
5/
( a negyedik fickó megelégeli) - Elég volt! Tűnjünk el innen!!
- Oké! De ezt a kis cafkát magunkkal visszük biztosíttékként! (elkapja Gwent)
G: - Ne!
6/
- Gyerünk! Addig úgysem mer lőni a zsaru, amíg a hölgy előttünk van!
- Mi lesz a többiekkel?
- Mi lenne? Nagy fiúk már, tudnak vigyázni magukra!
7/
{ P: - Elviszik Gwent! Most mégis hiába volt minden, meg fog halni!} - Neeeeem!!!
19:
1/
- Eltűntek!
- De az épület... még mindig... !
-P: - Kifelé, mindenki! Gyorsan!
2/
( a rendőr ugrik ki elsőnek, épp indulnak egy kocsival, utánuk lő)
3/
( a sofőr megrándul) - Eltalált! A fene enné meg, eltalált!
- Tarts ki! El kell tűnnünk innen!
4/
- Nem bírom... !
- Inkább a villamos szék?? Amit itt műveltünk, azért már ez a legkevesebb, amit kaphatunk! Úgyhogy pofa be és hajts!
5/
A Kávébab.
P: - Kinn van mindenki? Na végre!
6/
( elugrik, a ház egy része leomlik)
7/
( kitántorog a romok közül, mindenki bámulja. A rendőr előre mutat) - Arra mentek!
P: - Gwen!!
20:
1/
( a sofőr felnyög) Rosszul vagyok... kezd elsötétülni minden...
- Hé! Nehogy beadd itt nekem a kulcsot!
2/
( a sofőr eldől) - Hallod?? ÁÁÁHH!
3/
( a kocsi egy házfalnak csapódik)
4/
( Gwen kitámolyog belőle) - Aaahh, a fejem! Velük mi van? Ez kezd magához térni!
5/
G: - El kell tűnnöm azonnal! De hova menjek? Visszamenni nem merek. Túl messze is van. De Peter itt lakik nem messze. Odamegyek. Ott nem találhat meg senki!
6/
( elindul) G: - Bár Peter megkért, hogy ne menjek oda... de erre nyilván nem gondolt, hogy ilyen vészhelyzet lesz! Az a legbiztonságosabb hely pillanatnyilag. Végül is mi bajom lehetne, ami ennél rosszabb?
21:
1/
Ugyanakkor...
( Pókember hálóhintázik előre) P: - Most mi legyen? Hol keressem?? Menjek utána? Vagy menjek haza? Ha a Zöld Manó fogja megölni, akkor alighanem otthonról fogja elvinni, ahogy annak idején. De mi van, ha most nem is ő fogja megölni? Mi van, ha ezek a banditák lelövik útközben??
2/
P: - Utánuk kell mennem... a többit majd meglátjuk! Minden jobb, mint találgatni!
3/
Kicsivel odébb...
( Gwen liheg az ablaknál, nézi, hogy követték-e) G: - Itt vagyok, végre! Remélem Peter ide fog jönni!
4/
G: - Még mindig szédülök kicsit. De telefonálnom kell a rendőrségre! ( ahogy elfordul az ablaktól, a Zöld Manó tűnik fel a háttérben)
5/
Egy perccel később...
( kirobban az ablak, a Zöld Manó elviszi Gwent)
6/
Ugyanabban a pillanatban...
( Pókember áll a kocsinál) - A sofőr halott. A másik eltűnt. És Gwen sincs itt! Meg kell találnom őt! Meg kell!! Csak két utcányira lakom innen. Egy perc alatt otthon vagyok! Ha Gwen odament...
22:
1/
P: - Nagyon remélem, hogy nem ment oda... kértem, hogy ne menjen... de ilyen esetben emlékszik-e rá? Vagy felfogja-e? Hisz nem mondtam neki semmit!
2/
P: - De ha most odamegyek, azzal megváltoztatom a múltat és... áhh, a fenébe is! Mi változhat meg?! Mi lehet rosszabb annál, mint hogy Gwen meghal?? Mit veszthetek? Semmit!!
3/
Egy perccel később... ( odaér az ablakhoz, benéz) P: - Elkéstem!!
4/
P: - ELKÉSTEM!!! Már itt volt a Zöld Manó és elvitte!! Elvitte!!
5/
P: - Azonnal... a Brooklyn-híd!! Odavitte! Oda kell érnem! Meg kell mentenem! ( elugrik)
6/
P: - Kérlek, istenem, hagyd, hogy most megmenthessem!! Nem halhat meg... újra!!
23:
1/
P: - Oda kell érnem!! Muszáj! Muszáj!!!
2/
P: - Már csak pár perc és ott vagyok!! Tarts ki, Gwendy, tarts ki!!
3/
P: - Ott van! Ugyanúgy, mint akkor... Gwen fekszik és fölötte áll a Manó! De most nem fogja ledobni onnan! Esküszöm, hogy nem!!
4/
P: - Osborn!!
ZM: - Mi a baj, kedves Pókemberem? Dühösnek tűnsz!
P: - Te állat!! Nem, hagyom, hogy megtedd!! Érted??!
Nem hagyom!! ( odaér)
5/
ZM: - Csak nem a barátnődet félted? ( beleüt Pókember arcába, de az meg sem rendül, annyira elszánt)
P: - Nem tudsz megállítani!! Semmivel! ( visszaüt, a Zöld Manó leesik a híd tetejéről) P: - Semmivel!!
6/
( maga alá irányítja a röpdeszkáját, rááll)
7/
P: - Gwen! Gwen! Jól vagy?! Mondj valamit!!
24:
1/
( a Zöld Manó visszarepül) ZM: - Most végzek veled!! Mindkettőtökkel!
P: - Nem! Nem engedem! Mégegyszer nem! ( Pókember tesz egy lépést felé, a Zöld Manó egy tökbombát dob Gwen és Pókember közé.)
2/
( Pókember a földre dobja magát, Gwent a légnyomás átveti a szélen) P: - NEEEEEM!!!
3/
( Utánaugrik a szélre és leveti magát a mélybe)
4/
{ P: - Nem lőhetek ki hálót utána! Akkor lehet, hogy meghalna! De... túl messze van! A robbanás ereje engem is hátravetett! Nem érem utol!! Bele fog csapódni a vízbe, mielőtt elérném! És akkor biztosan meghal a becsapódás erejétől!}
5/
{ P: - Muszáj megkockáztatnom a hálót! Nincs más választásom! Talán ilyen közelről már nem lesz semmi baj... ( kilő egy hálót Gwenre és azzal egyszerre fölfelé is a hídra)
6/
P: - Megvan! Le kell jutnunk a partra! Nincs semmi baja! Nincs semmi baja!
7/
( leteszi a parton) P: - Nem mozdul! Ne! Istenem! Kérlek ne engedd!! Ne legyen semmi baja! Most ne! Ne! Nem tudnám még egyszer elviselni ugyanezt!
8/
P: - NEEEEM!!!!!!!!!!
25:
1/
( könnyekkel a szemében) P:- Gwendy! Gwendy, kérlek, nyisd ki a szemed! Nézz rám! Szólj hozzám!
2/
P: - Vagy csak mozdulj meg! Kérlek! Nagyon kérlek... ( zokogás)
3/
P: - Nem halhatsz meg megint... nem mehetsz el... nem hagyhatsz el újra... Annyira egyedül leszek és... és...
4/
P: - Gwen... ( ráborul a karjában tartott élettelen testre- messziről mutatva)
5/
P: - Nem bírom újra elviselni, hogy elveszítelek... nem bírom... Megint meghaltál... és megint énmiattam.
6/
P: - Minden tudásom... minden képességem kevés volt hozzá, hogy megmentselek... megint. Sok-sok évig úgy hiányoztál nekem, mintha egy darabot kitéptek volna belőlem.
7/
P: - És most, hogy már azt hittem a seb némileg begyógyult... Most feltépődött újra.
26:
1/
P: - Lehet, hogy semmiféleképpen nem menthettelek volna meg? Lehet, hogy mégis van sors könyve és abban meg van írva, hogy ma meghalsz?
2/
P: - Lehet, hogy bármit is tettem volna, semmiképpen nem menthettelek volna meg? Lehet, hogy több esélyem lett volna, ha ide se jövök?
3/
P: - Lehet, hogy akkor Osborn nem dobta volna őt le és ha nem volt már akkor is halott, akkor ő jött volna utánam, itt hagyva Gwendyt? Lehet, hogy ha nem jövök ide, azzal megmenthettem volna? Ja... lehet.
4/
P: - De megkockáztathattam volna ezt? Inkább megtettem mindent... tényleg mindent, hogy megmentsem.
5/
P: - De az is kevés volt. Még a jövőbeli tudásom is kevés volt hozzá, hogy megmentsem őt.
6/
P: - Sajnálom, Gwendy... annyira sajnálom... Kérlek... bocsáss meg nekem... még ez egyszer.
27:
1/
Percek ( talán órák) múlva...
P: - És most mi legyen? Menjek a Zöld Manó után és öljem meg, ahogy régen? Hiszen, ha nem megyek, akkor életben maradna. Habár, úgyis él most is, mégis.
2/
P: - Vagy tegyek róla, hogy ne élje túl azt a sérülést? Rengeteg bajtól menteném meg magam. Se klónok, se semmi... de nem, erre még gondolni sem fogok.
3/
P: - Nem vehetem el senki életét, még az olyan gazemberekét sem, mint Norman Osborn. De... a gyerekünk... akkor élne a gyerekünk is...
4/
P: - Ha választanom kéne Osborn és a gyerekem között, mit választanék?
5/
P: - Van jogom dönteni? Miért? Miért hozott ide engem a Túlontúli? Miért adott a kezembe ilyen döntést?
6/
P: - Ki vagyok én, hogy eldönthessem ki éljen és ki nem? Én nem is ide tartozom! Ez csak a múltam! Ez nem az én életem többé!
7/
P: - Mintha csak egy régi filmfelvételt néznék... aminek a forgatásába én is beleszólhatok! De én nem akarok beleszólni!
8/
P: - Hol vagy, Túlontúli? Vigyél vissza! Hallod?! Azonnal vigyél...
28:
1/
P: - ... vissza! ( egy étteremben ül civilben a Túlontúlival szemben) - Miért?? Miért vittél engem vissza oda? Miért, ha semmi sem változhatott meg?! Miért???
2/
T: - Megadtam neked a lehetőséget Peter, hogy még egyszer láthasd őt. Hogy beszélhess vele. Hogy magadhoz öleld. Hogy behozd mindazt az időt, amit elvesztegettél azon a utolsó sorsdöntő napon.
3/
T: - Ha emlékszel, alig tértél haza Kanadából, akkor egyszer találkoztál vele Harry mellett és többet nem láttad őt élve.
4/
T: - Most leélhetted azt a napot úgy, ahogy azóta mindig is szeretted volna. Nos... majdnem úgy.
5/
T: - Ahogy évekig bánkódtál, hogy ha már így kellett történnie, legalább az utolsó napot töltötted volna el vele teljesen.
6/
T: - Most kaptál még egy napot, kaptál egy igazi ajándékot, hogy életetek legfontosabb napját együtt tölthettétek. Hogy még egyszer láthattad őt. És érinthetted őt. A szemébe nézhettél és foghattad a kezét és simogathattad az arcát, a haját, megcsókolhattad őt.
7/
T: - Igaz, ennek az a fájdalom volt az ára, amit át kellett élned az elvesztésével újra.
8/
T: - De mondd meg nekem Peter... nem ért meg ennyit?
P: - De... ( könnyekkel a szemében) megérte. Nagyon megérte...
9/
P: - Köszönöm...
VÉGE
- A hirdetés mentése sikerült
SPIDER-MAN FOREVER: 3. SZÁM
Írta: H. Tomi
1:
1/
Reggel. (Mary Jane felébred, Peter épp felöltözött). P: - Szia, édes.
MJ: - Hová mész?
P: - A Harsonába. Benézek, hátha van valami meló. Este találkozunk. Szeretlek.
MJ: - Én is.
2/
( leng a házak fölött)
P: - Jó lenne, ha lenne valami a számomra. Este lakbért kell fizetnünk és nincs semmi pénzünk.
3/
P: - Akármilyen munka is lesz, nem szalaszthatom el, annyira kell a pénz most. Ha más nincs, akár fel is mosom Jonah irodáját.
4/
P: - Bár jobban meggondolva...
5/
P: - Na jó, ha épp nem tartózkodik benne... !
2:
1/
(meglát lenn egy beugróban három fickót, amint egy idősebb házaspárt molesztálnak) P: - Hé! Mi az ott?!
2/
P: - Hírharsona ide... Hírharsona oda... a barátságos szuperhős leszáll és jelenetet fog rendezni!
3:
(az emberek lenn) -Mi van apuskám... meguntad a tetves életedet?! Azt mondtam ide a zsozsóval, mert...
P: - Mi folyik itt?
4/
- Pókember!!
P: - Ennyit az inkognitómról. Na most... mivel kissé le vagyok gatyásodva anyagilag, mi lenne, ha szépen egymás mellé állnátok, hogy egy rövid hálóval össze tudjalak kötözni mindannyiotokat?
5/
(pisztolyt előrántanak és szétugranak) P: - Nem? Igazából sejtettem... De azért próbálkozni szabad! (elugrik és beszövi a pisztoly csövét)
6/
(azt lerúgja, a másikat lábon lövi a hálóval) P: - Nem ugorhatnánk át ezt a részt? Olyan unalmas már. Folytassuk onnan, hogy összekötözve lógtok le a lámpaoszlopról, én meg elégedetten távozom, hm?
7/
(a harmadikat leüti, a hálóval kirántja a lábát a másodiknak) P: - Bocs azért... de kicsit sietek... nem érek rá mindannyiotokat megkülönböztetett figyelemben részesíteni.
3:
1/
(kifeküdt mindhárom, ott áll előttük) P: - Na, kellett ez nektek? Most nézzetek magatokra. Egy rakás szerencsétlenség.
2/
(odaáll a két idős ember elé, akik összebújva állnak) P: - A sztori nem végződhetett volna happy enddel... , ha nincs a Pókember! Engedjék el magukat, emberek... az előadásnak vége. Ismét a jó fiúk győztek. Minden jóra fordult.
3/
P: - Színes szuperhős jobbra el.
- E-ez nem normális... a Harsonának mégis igaza van!
4/
(újra hintázik) P: - Máris jobb kedvem lett. A mai adag jócselekedetem is megvolt. Valamivel úgyis le kell törleszteni azt a sok aljasságot, amit Jonahnak fogok okozni ma... csak azzal is már, hogy meglátja a képem!
5/
P: - Remélem azok az emberek értesítik a rendőröket. Milyen furcsa képet vágtak, amikor megmentettem őket. Mintha nem értenének valamit.
6/
P: - Kíváncsi lennék mi lehetett az. Na ott is a Harsona.
7/
P: - Leszállás, öveket bekapcsolni... legalábbis a civil ruhámon. Így nem toppanhatok be Jonahhoz... Illetve betoppanhatnék, de ahhoz, hogy azt ledolgozzam, az egész nap is kevés lenne. (átöltözik)
8/
P: - Elégedjünk meg azzal is, ami van (megy be a tetőajtón).
4:
1/
ÚJRA LEÉLHETő ÉLETEK
1. RÉSZ: A MÚLT VISSZAKÖSZÖN
(belép, odamegy Bettyhez) P: - Szia, Betty! Benn van a jóképű főnökünk ma?
B: - Nekünk olyanunk nincs is!
2/
P: - Na jó, akkor kezdjük újra. Tripla J.?
B: - Ott van benn.(mutat az irodára)
5:
1/
(Peter elindul arra) B: - De nem ajánlom, hogy bemenj hozzá!
P: - Miért?
B: - Nagyon harapós ma!
P: - Na ne viccelj! Ez egyszerűen lehetetlen! Ilyen nem létezik! Biztosan csak félreértelmezed a viselkedését!
2/
B: - Peter... !
P: - Ne izgulj, Betts. Már meg sem ismerném, ha másmilyen lenne.
3/
(benyit) P: -Üdv, Jonah! Szép időnk van ma!
J: - Remélem nem az időjárás miatt rabolod a drága időmet, Parker!
4/
P: - Nem, dehogy. Az meg se fordult a fejemben.
J: - Akkor meg mit akarsz? Hoztál képeket?
P: - Hát azt éppenséggel nem, de...
J: - Hogyhogy?! Hát nem azért jöttél, mert fotókat hoztál nekem?? Ide merted tolni a képed fotók nélkül?! Egyetlen nyamvadt, vacak, béna fotó nélkül? Legalább egy verekedésről, vagy valamiről??
P: - Verekedés?
5/
P: {- A francba! Ott voltak azok a banditák, én meg elfelejtettem felállítani a fényképezőmet a bunyó előtt! Ez nem lehet igaz!} Arról ugyan nincs, de...
J: J: - Miféle de? Hoztál, vagy nem hoztál?!
6/
P: - Tulajdonképpen nem... de ha lenne valami megbízatás esetleg...
7/
J: - Semmi sincs! És most kifelé! Nincs időm ingyenélő tacskókra!
6:
1/
(kijön) B: - Na? Nagyon letolt?
P: - Áh, még egész emberi volt... a megszokotthoz képest. De meló az nincs. Pedig nagyon kéne a pénz.
2/
(jön Robbie) R: - Mi az, fiam?
P: - Semmi jó. Most voltam Jonahnál, de nincs semmije a számomra. Pedig láttam ma messziről ahogy Pókember leütött három fickót, de olyan gyorsan történt, hogy mire odaértem, már el is ment.
3/
R: - Mire való a teleobjektíved?
P: - Áh, az... öö... túl messze volt... és emberek is voltak közöttünk... szóval úgyse látszott volna semmi belőle onnan.
4/
P: - De futottam, ahogy csak bírtam!
R: - Ezek szerint az is kevés volt.
B: - Ugye nem lustultál el, Peter? A mai mozgásszegény életmód...
P: - Ugyan... !
5/
B: - Nem tudlak elképzelni nagy hassal! Többet kéne mozognod, Peter!
6/
{P: - Hát ez szép! Pókembernek többet kéne mozognia! És mindez egy ötven kilós lánytól! Na ja!} - Igen... igazad lehet. Majd elkezdek tornázni.
7/
B: - Csak vigyázz magadra, nehogy lesérülj!
{P:- Hmmm! Hol vagy ilyenkor, May néni?} - Majd odafigyelek!
7:
1/
R: - És hogy nézett ki Pókember messziről, Pete?
P: - Ho... hogyhogy messziről? Hogy érted ezt... ?
2/
R: - Hát, hogy milyen volt? Hogy viselkedett? Milyennek tűnt?
P: - Ja, úgy? {- Aranyos volt... szép... } Semmi különös... ahogy szokott... pár ütés, pár háló, pár poén és már ott se volt.
R: - Hogyhogy hallottad a poénjait, ha olyan messze voltál?
P: - Uh... azt nem hallottam... Csak amikor odaértem, láttam, hogy az a pár, akiket megmentett, mindketten röhögtek!
3/
R: - Röhögtek??
P: - Igen... biztos a poénjain... {- Jobban oda kell figyelnem mit mondok, mert nagy bajban leszek!}
R: - Milyen vicces fiú ez a Pókember...
4/
P: - Aha, én is úgy gondolom! Na megyek... légy jó Robbie!
R: - Szia, Peter.
5/
{P: - Vajon sejthet valamit? Ahogy ezt mondta... ! Annyiszor gondoltam már erre... de azt hiszem sose fogom megtudni.} {- Robbie rendes fickó. Ha tudja is, ő soha nem fog elárulni engem. Bízhatok benne.}
6/
{P: - Hacsaknem kerítik hatalmukba óriási hatalommal rendelkező lények és kiszedik belőle, haha!} { - Hagyd abba, öregem, ez nem vicces! Türtőztesd magad, jó?}
8:
1/
( kinn a Harsona épülete előtt) P: - Ugyanott vagyok... meló nincs, pénz nincs, este lakbér, pénz nincs, na jó. Hogy lehettem olyan ütődött, hogy elfelejtettem felállítani a fényképezőmet, mielőtt nekiugrottam annak a három rosszéletűnek? Most mi a túrót fogok csinálni?
2/
P: - Nincs más, nézzünk valami fotóznivaló után.
3/
(Jill toppan elé) J: - Szia, Peter!
P: - Jill? Szia. Te meg mit keresel itt?
4/
J: - Hé, nem a tied az utca!
P: - Oh, bocs, nem úgy gondoltam... nem így értettem.
J: - Tudom. Csak vicceltem. És a kérdésedre válaszolva- az apámat.
5/
P: - Miért?
J: - Semmi fontos. Csak pár dologban érdekelne a véleménye.
P: - Engem is.
J: - Tessék?
P: - Áh, semmi...
6/
J: - Veled mi újság? Melót kerestél?
P: - Igen, de semmi eredmény. És estére eléggé kellene a pénz.
7/
J: - Ha nem találsz semmit estig, esetleg modellt állok neked pár kép erejéig...
P: - Milyen pózban?
9:
1/
J: - Vigyázzon, Mr. Parker... veszélyes területre tévedt...
P: - Igyekszem visszatalálni...
2/
J: - Na jó legyél!
P: - Te is... és kösz, mindenesetre.
3/
Később...
P: - Órák óta hintázok a városban és semmi! Még egy beszakadt köröm miatt sikoltozó nő sincs sehol!
4/
P: - Ha ez így megy tovább, feljelentést teszek a bűnözőegyletnél, hogy...
5/
- ÁÁÁÁÁHH!
P: - Egy sikoly! Megmenekültem!
6/
(felülről lát egy szőke nőt, aki egy férfit üt esernyővel) - Beszakadt a körmöm! Ez nem lehet igaz!
P: - Ilyen nincs! Ilyen egyszerűen nincs! Most fotózzam le ezt?! Vajon ezért mit fizetne Jonah? Legfeljebb a családi rovatba lenne jó.
7/
P: - Végem van. Pedig milyen jó lett volna, ha ez Sikoly lett volna! Már meg is lenne a pénz a lakbérre! Csak betömöm a száját, beleverem a betonba, behálózom és kész is!
8/
P: - Persze megtehetném ugyanezt ezzel a nővel is... AZÉRT egészen biztosan nagy zsozsót fizetne Jameson!
10:
1/
Este...
P: - Hát erről ennyit. Se pénz, se fotó. Akár haza is mehetek. Lesz nagy balhé otthon!
2/
Majd...
(hazaért) MJ: - Szia, Peter! Sikerült valami?
P: - Áh, semmi! Nem volt benn semmi meló és még fotózni is elfelejtettem egy utcai balhét.
3/
MJ: - Akkor ma kemény esténk lesz a lakbér miatt!
P: - Ne is mondd!
4/
Eközben...
(egy árnyékba borult alak ereszkedik le a levegőből) - Most... végre.
5/
- Készen állsz, Pókember? Elérkezett az időd.
11:
1/
Másnap reggel.
(Peter újra öltözik, Mary Jane fésülködik) P: - Nem kis harcomba került kiverekedni még egy nap haladékot a lakbérre. Mekkora felhajtást csináltak egyetlen nyamvadt nap miatt! Ha ma sem sikerül semmit szerezni...
2/
P: - De nagyon remélem, hogy ma sikerülni fog. Nem hiszem, hogy még egyszer végigmennék azon az ordibáláson, amin tegnap.
3/
P: - Mindenesetre igyekezni fogok. Nagyon. Először is irány újra a Harsona. Hátha...
4/
Pár perccel később...
(kisétál a kapun és elindul gyalog) P: - Nagyon szeretném, ha ezúttal lenne valami odabenn! Addig fogok ott állni, amíg nem...
5/
(megjelenik előtte egy ember) - Üdvözlet, fiatalember. Emlékszel rám?
P: - Nem!! Ez nem lehet! Te nem lehetsz!!
6/
- Pedig én vagyok. És ezt vehetem úgy, hogy emlékszel rám, igaz? Persze, hogy is felejthetnéd el... a Túlontúlit?
12:
1/
P: - Te... te mit keresel itt?
T: - Jelenleg téged.
2/
P: - Mit... mit akarsz tőlem? Mit akarhat tőlem egy olyan valaki, mint te? Aki egyetlen gondolattal világokat tud teremteni?*
*lásd az első Titkos Háború 1. részét.
3/
T: - Te segítettél nekem néhány dologban, amikor idejöttem a Földre először.* Most cserébe én is szeretnék adni neked valamit.
*lásd a második Titkos Háborút.
4/
P: - M-mire gondolsz?
T: - Ne félj tőlem, Pókember. Én nem akarok ártani neked.
P: - Ak... akkor mit akarsz? {- Bárcsak meg tudnám állítani a remegésem! De nem könnyű nyugodtnak maradni egy olyan lénnyel szemben, aki egy pillanat alatt el tudja törölni az egész univerzumot! Egész biztosan nem szeretném feldühíteni!}
5/
T: - Elviszlek téged egy olyan helyre, ahová egyedül sose juthatnál el.
P: - Hova? Mi az a hely?
6/
T: - A tegnap.
13:
1/
(Peter áll, a Túlontúli eltűnt) P: - Mi... ? Mi ez? Hova lett? Neee... Ne is akard beadni nekem, hogy csak képzeltem az egészet. Igaz volt minden. Azt mondta, hogy elvisz a tegnapba és...
2/
P: - Hmmm... kíváncsi lennék, milyen nap van ma... Tudom, hogy képes rá. A Túlontúli mindenható. Bármit meg tud tenni, amit akar. Mindent!
3/
P: - És ha nem szédített, akkor ma nem ma van, hanem tegnap. Hol egy újságos?
4/
És...
(fog egy újságot) P: - Igazat mondott! Fogalmam sincs hogyan... de visszavitt egy nappal. De... a holnap tudásával! Miért nem néztem meg reggel a lottószámokat! Többet nem kéne Jameson ronda képét látnom! Áh... ki se bírnám! Fogadjunk, hogy már két hét után hiányozna! Senkit se lehet úgy bosszantani, mint őt!
5/
P: - Viszont akkor... még az esti tortúra is hátra van! Neeem! Azt nem akarom újra! Hé! Hiszen elvileg még a bunyó se volt meg! Ha sietek, még odaérek!
6/
Pár pillanat múlva...
(hálóhintázik átöltözve) P: - Nyomás, Pókfej... nyomás!
14:
1/
És...
(meglátja az embereket) P: - Na szóval, mindenekelőtt felállítom a megbízható automata fényképezőmet.
( felköti a hálójával) P: - Tudom, hogy nem illik beleavatkozni az időáramba, de ezzel mi változna meg, hogy fotózom őket, vagy sem? Ezzel nem avatkozom bele semmibe! És így megúszom az esti veszekedést. Meglesz a pénz a lakbérre!
Azért rendes fickó ez a Túlontúli!
3/
{P: - Hogy is volt? Mit mondtam itt a múltkor? Megvan!} (leugrik) -Mi folyik itt?
- A Falmászó!
{P: - Ennyit a forgatókönyvről.}
4/
P: - Tulajdonképpen ( az egyiket lerúgja éppen) én már meglehetősen bizonyos vagyok ennek az egész cécónak a kimeneteléről, szóval mi lenne, ha... Áh, ez már tegnap is unalmas volt, amikor először csináltuk, milyen lesz most?
- ???
5/
- Ugorjunk rá! Senki sem csinálhat hülyét belőlünk!
P: - Persze, hogy nem! Hisz már azok vagytok! Haha!
6/
(belövi a lábát a másodiknak) P: - Ez tegnap is bejött... ha vicces kedvemben lennék, most azt mondhatnám, hogy milyen pancser, hogy kétszer egymás után bevette ugyanazt a trükköt!
7/
P: - De mivel rendes gyerek vagyok, ezért ma te leszel az, akinek kirántom a lábát, nem a haverod, nehogy azt mondjátok, hogy unalmas vagyok! (belövi a harmadiknak is a lábát és kirántja.) - Remélem értékelitek ezt! ( leüti a másodikat is).
15:
1/
P: - Na, ez is megvolna. Úgy örülök. Maguk nem örülnek? ( fordul az idős házaspárhoz)
- Mi... ööö...
2/
P: - Most már nincs mitől félni. Én megyek a dolgomra, maguk hívják a rendőrséget, elviszik a rosszfiúkat és holnap már csak egy jót nevetnek az egészen! Illetve ma... illetve...
3/
P: - Áh, a francba az egésszel! ( elmegy)
- ???
4/
P: - Na hova is tettem azt a fényképezőt? Benne a rettenetesen jó fotókkal amint a rettenthetetlen Pókember, a hős jótevő, az igazság tántoríthatatlan bajnoka hülyére ver három szemétládát!
5/
P: - Na, itt is van. Benne a ... MI??!
6/
P: - MI??! Nincs benne film?!? Ez... ez egyszerűen nem lehet igaz!! Ez nem lehet! Elfelejtettem filmet tenni a gépbe! Ilyen nincs! Ugyanott vagyok, ahol tegnap voltam! Ahol holnap voltam... illetve... ó, ebbe bele fogok dilizni!
7/
P: - Vajon ez véletlen? Vajon ilyen módon lett megakadályozva valami felsőbb hatalom által, hogy belenyúljak a jövőbe? Vagy tényleg ilyen hülye vagyok? Sose fogom megtudni.
16:
1/
P: - Most mit csináljak? Mit csináljak? Menjek a Harsonába? Minek? Úgyis ugyanaz a cécó lesz újra!
2/
P: - Meló nem lesz, képeim nincsenek, Jonah ordítani fog, kirúg ma is és a nap további részét hálóhintázással tölthetem.
3/
P: - Van ennek egyáltalán valami értelme? Akkor inkább már elkezdem most. És persze másfelé.
4/
P: - Hátha az ellenkező irányba kezdve több szerencsével járok. Nagyon bírnám, mert az esti balhénak még a gondolatára is nagyon rosszul vagyok.
5/
P: - De eltölthetem másképp is ezt a napot, mint tegnap? Lehet, hogy épp így csinálok valami olyat, amit nem lenne szabad.
6/
P: - Na jó, akkor most szépen leülök ide és megvárom az esti balhét. Legalább a hálófolyadékom megmarad.
17:
1/
P: - De persze akkor most jön az, hogy ha itt maradok, akkor meg rámszáll egy galamb, ami különben a zászlórúdra szállt volna rá, amire pont ráugrott volna fentről a Fekete Macska...
2/
P: - ... mire a galamb a rezgéstől felrepült volna és betörte volna a szemközti ablakot, pont fejbeverve vele az ablakon kinéző gyereket, aki kizuhanva meghalna...
3/
P: - ... és aki felnőve alighanem rettenetes pacifista lett volna és megakadályozta volna a harmadik világháború kitörését!
4/
P: - Mondtam már, hogy utálom a "volna" szót?
5/
P: - Miért teszed ezt velem, Túlontúli? Vigyél vissza haza, végre!
6/
P: - Vigyél haza!
18:
1/
(megjelenik előtte a Túlontúli) T: - Hazaviszlek, ha akarod. Abban a pillanatban, ahogy elhagyod ezt az időt, a helyedre ugrik a tegnapi lényed. Készen állsz?
2/
(újra az utcán vannak, civilben, mint az indulás előtt) P: - Hé, hol vagyok?
T: - Itthon vagy. A saját idődben.
3/
P: - Visszakerültem... a mába?
T: - Így van.
4/
P: - De miért csináltad ezt velem? Mire volt ez jó? Minek...
19:
1/
T: - Most elviszlek egy másik helyre. Valahova, ahová egészen biztosan el szerettél volna jutni egész életedben!
P: - Az csak egy meleg ágy...
2/
T: - Viszlát, Peter. Élvezd ki jól a helyet. Valószínűleg életedben soha többet nem juthatsz el oda.
3/
P: - Hova? Hová...
4/
( a Stacy család háza előtt terem) P: - ... viszel?
5/
P: - Hol vagyok? Manhattanben? De a fontosabb kérdés, hogy... MIKOR?
20:
1/
P: - A legjobb lesz benézni a Harsonához, hátha ott megtudhatok valamit...
2/
(nyílik az ajtó, kilép valaki) P: -Nem!!!
3/
P: - Gwen... ??!
G: - Szia, édes. Hogy kerülsz ide? Azt mondtad a Harsonába mész.
4/
P: - Gwen! Ez... ez nem lehet... ez... ó, édes istenem, Gwen!! Tényleg te vagy az? Igen... a Túlontúli képes erre... tudom, hogy képes rá! Ez tényleg te vagy!
5/
G: - Mi van veled, Peter? Úgy csinálsz, mintha évek óta nem láttál volna!
P: - Gwen! Igen... de...
G: - Még csak pár órája, hogy elváltunk Norman Osbornnál, amikor kidobott bennünket!
21:
1/
P: - Mi... ? De... akkor ma... akkor ma van...
2/
G: - Mi? Mi van ma?
3/
{A NAP, MIKOR GWEN STACY MEGHALT!}
- A hirdetés mentése sikerült
SPIDER-MAN FOREVER (független Pókember-cím)
2. SZÁM: A KÖVETKEZŐ KISÉRLET
Írta: H. Tomi
1:
P: Pedig tegnap reggel milyen szépen indult minden. / - Süt a nap, ragyog a levegő, énekelnek a madarak...ez jó nap lesz. / - Végülis, mi mehetne rosszul?
Aztán beütött! / (Stacy kapitány tűnik elő a semmiből) S: - Az volt az utolsó kívánságom, hogy vigyázz rá! * És mit tettél? Hagytad meghalni!! P: - Én nem... / *lásd az Amazing Spider-Man # 90.-et./
S: - Mit tettél vele?! MIT TETTÉL?! P: - Istenem...
2:
(Stacy kapitány hirtelen eltűnik, mintha ott se lett volna, Pókember egyedül áll a híd lábánál) P: - Mi...? Hova lett?? / - Mi volt ez?? / - MI TÖRTÉNT??
P: - Az előbb még itt volt! Az nem lehet, hogy csak képzelődtem! / - Kizárt dolog! De hát ez őrűlet! / - Mi történik velem?
P: - Ez nem lehet véletlen! Valaki... / - Mysterio?!! Csak ő képes ilyesmire! De ő nem tudja, hogy Pókember és Peter Parker ugyanaz a személy! / - Márpedig aki ezt tette, annak tudnia kellett!! / - Ez lecsökkenti a gyanúsítottak listáját úgy... / - Háromezerre! / - Néha úgy érzem már mindenki tudja!
P: - De mi volt ez? És KI lehetett? / - És miért csinálja ezt velem???
3:
Reggel, Kalapácsfej főhadiszállásán... / K: - Ezért megfizet Sírkő!
K: - Szövetséget ajánlottam neki azok után, amit velem tett, hogy együtt lépjünk a Vezér helyébe és mit tett? / -ELLENEM FORDULT!!
K: - Ezzel túllépett minden határt! Tudom, hogy hova fog ma menni! Csapdát állítok neki és leszámolok vele!
K: - VÉGLEG!!!
4:
Ugyanakkor... (reggel, Mary Jane felébred, Peter Pókcuccban ül az ágyon maszk nélkül és csak néz maga elé) MJ: - Hé, Peter...mióta ücsörögsz te itt? / - Hé, úgy ülsz ott, mintha szellemet láttál volna! P: - Láttam őt, Mary Jane...láttam őt!! MJ. - Kit? Kit láttál?
P: - George... Stacy kapitányt.
MJ: - Mi?? Peter, te hülyéskedsz! P: - Nem, Mary Jane...találkoztam vele...a Brooklyn-híd lábánál. Rámtámadt...azzal, hogy megígértem neki, hogy vigyázok Gwenre...és mégis hagytam őt meghalni.
P: - Szörnyű érzés volt látni őt, Mary Jane, ahogy szembesített a saját bűntudatommal és...ó, istenem...rettenetes volt! MJ: - Nyugodj meg, Peter, már vége van! P: - Igen, de olyan, mintha még mindig itt lebegne előttem a vádló pillantása...nem tudok kitérni előle...olyan, mintha... MJ: - Hagyd abba, édes. Vége van. Nincs itt és nem is jön vissza töb...
(berobban az ablak, Stacy kapitány tör be rajta) S: - A TE HIBÁD!!!
5:
S: - Azt ígérted, hogy szeretni fogod őt és hogy vigyázol rá! / - Hogy lehettél ilyen felelőtlen??!
P: - Én nem...én nem akartam... / - Esküszöm mindenre...én nem akartam...
P: - Nem akartam.
S: - Ha lett volna annyi eszed, hogy egy kicsit előre lásd a dolgokat, akkor ez nem történt volna meg és Gwen még ma is élne!! P: - NEM!!
S: - De igen! Csak te tehetsz róla, hogy a legédesebb lány a földön...a legdrágább lény a világon nincs többé! P: -Nem!! Nem tehetek róla! Én mindent megtettem! Tényleg mindent! Én se tehettem ennél többet! Ugye, Mary Jane?! Mondd meg neki te is! Kérlek...
6:
P: -...mondd meg neki te is. (Peter összeroskadva a fájdalomtól térdel Mary Jane előtt. Újra csak ők ketten vannak a szobában)
-MJ: ...bet. Nem jön vissza. / - Te meg mit csinálsz ott, Peter??
P: - Mary Jane? Itt volt...Láttad? Láttad?? MJ: - Mit? Mit láttam? Mit kellett volna látnom?
P: - Azt...azt akarod mondani, hogy...te nem láttál semmit...? MJ: - Mit kellett volna látnom? P: - Itt volt, Mary Jane! Itt volt!!
MJ: - Ki? P: - Hát Stacy kapitány!
MJ: - Ó, Peter...!
7:
P: - Itt volt, Mary Jane! Tényleg itt volt!! MJ: -Csak képzelődtél, Peter.
P: - Nem! Láttam! Szólt hozzám! Hogyhogy te nem láttál belőle semmit?? MJ: - Peter...el kellene menned orvoshoz...talán Dr.Kafkához...vizsgáltasd meg magad.
P: - Én nem vagyok őrült! Igenis láttam őt! És hallottam is! MJ: - És akkor most hol van? P: - Megint eltűnt! Épp úgy, ahogy tegnap éjjel a hídnál! Ugyanígy tűnt el akkor is!
MJ: - Nem lehet, hogy csak a saját lelkiismereted csinálja ezt veled, Peter? P: - Nem. Ez több annál. És meg fogom tudni, hogy ki...
P: -...vagy mi csinálja ezt velem! (húzza fel a maszkját).
8:
Máshol... (egy homályos alak lép be egy ház mögé) - Ez jól ment. / -Jobban, mint hittem volna. / - Ebben az emberben több fájdalom van, mint amennyivel valaha is találkoztam. / - És ilyen állapotban nagyon sebezhető.
- Teljesen kiszolgáltatott volt! / - De ez még nem elég. / - Még nincs vége. / - Közel sincs vége! / - Ennél még jobban fog szenvedni...igen.
Ezalatt megint máshol... (Sírkő hívatja az embereit) S: - Tegnap elég hülye voltam. / - Azt hittem Kalapácsfej Pókembert hívta segítségül, hogy kelepcébe csaljon.
S: - Kalapácsfej! Még ahhoz is hülye, hogy egy szöget beverjen a falba! Habár, ha használná a fejét...! Méghogy a Vezér ellen! Ekkora hülye ötlete is csak neki lehet!
S: - A Vezér évek óta tartja magát a rendőrség, Pókember és még a Fenegyerek ellen is! / - Majd pont Kalapácsfej fogja leverni! Ja!
S: - Na, szedelőzködjetek, lassan ideje indulni az étterembe, ahol az Idegen vár ránk!
9:
Kicsivel később... (Pókember hintázik a házak fölött) P: - Ha eddig lett volna valami kétségem afelől, hogy ez a valaki tudja, hogy én vagyok a Pókember, hát most már nincs! / - Méghozzá nagyon is jól tudja!
P: - Ez nevetséges! Még azt is tudja, hol lakom! / - És valahogy megállította az időt körülöttem, vagy mi a túró! Mary Jane nem látott semmit! A franc!
P: - De ki lehet az? Először is, ki tudja, hogy én vagyok a Pókember? Lássuk csak... / - Venom, Puma, a Kaméleon...az összes Osborn-habár ők mind halottak voltak egyszer már...Oki doki, aki szintén, Kaine, aki végzett vele, aztán ott van ugye a Túlontúli, Thanos... ez őrület! / - Mindenki tudja!!
P: - Ezzel nem megyek semmire. Lássuk csak: ki képes ilyen dolgokra? A Túlontúli biztosan. Thanos is. Mysterióról nem is szólva. Habár ő nem tudja, hogy ki vagyok. / - És akkor még ott vannak a jó fiúk is, akik közül bármelyiket megszállhatta valaki a fentiek közül, vagy csak rossz napjuk van, esetleg poénkodni van kedvük... / - A fenébe is, ez nem vezet sehova!
P: - Nincs más választásom, mint úszni az árral és megvárni, míg újból előbukkan. / - Mert nem fogja itt abbahagyni,abban biztos vagyok. / - És ha kidugja a képét megint...
P: -...akkor addig fogom ütni, amíg ki nem tálal mindennel, hogy mi ez az egész... / -...és közben majd reménykedem, hogy tényleg ne a Túlontúli legyen az! / - Most jobb, ha hazamegyek, megígértem Mary Jane-nek, hogy igyekszem majd több időt tölteni vele és a többiekkel...itt most már úgysem tehetek semmit.
10:
Még később... (egy étteremben ül Betty és Flash) B: - Jó ötlet volt tőletek, Flash, hogy összehoztátok ezt a találkozót! F: - Igen...találkoztam Mary Jane-nel, dumáltunk és közben rájöttünk, hogy mennyi mondanivalónk van egymásnak...
F: - És különben is, elég régen jöttünk már össze így...a régi barátok. Legalább csak beszélgetni. B: - Szerintem is. / - Nézd, ott jönnek Peterék!
MJ: - Sziasztok! De jó újra látni benneteket! F: - Szia Mary Jane! Szia Peter! Rég nem láttalak!
P: - Szia Flash, Betty...jól néztek ki együtt. F: - Gyere Peter, mesélj nekünk a kalandos, akciófotós életedről! / -Még mindig a Pókfejet fotózod?
P: - Többnyire. Néha azért akad más is...igaz, Betty? / - Te, mint nyomozóriporter, biztos tudod!
11:
B: - Jó szakma a miénk. Sose hittem volna, hogy egyszerű titkárnőből valaha is ide jutok. P: - De jól áll neked.
MJ: - Vigyázz, haver, még féltékeny leszek! És Flash karjaiba ugrok! P: - Megütnéd magad! Flash csatár volt, nem kapus!
F: - Azért valami csak ragadt rám! Legalábbis a nőket nem szoktam dobni! B: - Nem?
F: - Tényleg, Peter, mindig kíváncsi voltam hogy tudod te azt a rengeteg képet szerezni a Pókfejről? Az évek során már több százat készítettél róla! P: - Gondolom a jó helyen voltam a jó időben.
F: - Ugyan! Ezt elfogadnám, ha csak tíz-tizenöt fotóról lenne szó, de több száznál? Ez több kell, hogy legyen annál! / MJ: - Tényleg, Peter! Én is mindig kíváncsi voltam! P: - Mary Jane, tegyél meg nekem egy szívességet, jó?
B: - Szóval, Peter? Mi a titkod? P: - Hát én...
12:
Abban a pillanatban... ( belép az ajtón Sírkő két emberével) P: Bekattant a pókösztönöm...veszélyt jelez!
P: Sírkő! Mi a fenét keres ez itt? MJ: - Mi baj, Peter? Olyan idegesnek tűnsz!
P: - Mary Jane...azonnal el kell tűnnötök innen! -B: - Mi? Hülyéskedsz, Peter?
P: - Nem! Nem tudom megmagyarázni, Betty! De mennetek kell! Most! F: - Amiatt a pali miatt van, aki most jött be? Ismered? És hogyhogy mennünk kell? És te?
P: - Flash, erre most nincs idő... F: - Nehogy azt hidd, Peter...hé! Ez az a fickó, aki egyszer jól összevert!* Még tartozom neki! ( * lásd a Spectacular 205. számát)
P: - Flash, ne...
Ekkor... ( berobban Kalapácsfej három másikkal, géppisztolyokkal) K: - Sírkő...véged!
P: - A FÖLDRE!!
13:
S: - Fedezékbe! Gyerünk már, fiúk, mire vártok? Lőjétek szét őket! K: - Abból nem eszel, te szemét! Szövetséget ajánlottam neked és te rám támadtál! Most rajtam a sor!
K: - Tudtam, hogy idejössz ma. Itt vártam rád, amíg megérkezel...és most végzek veled! S: - Csak szeretnéd, kisember. Nemsokára szép, kerek lukak lesznek abban az egyenes fejedben!
Az asztal alatt... P: Mit tegyek? Mit tegyek??! MJ: - Peter... meg kell tenned! Itt most többről van szó... ezek az emberek lelőnek mindenkit, aki az útjukba kerül! Most nem aggódhatsz miattuk!
P: - Igazad van, Mary Jane. Flash, Betty...amit most láttok, azt nem fogjátok elhinni... kérlek bocsássatok meg nekem... F: - Miről beszélsz?
P: - Az előbb azt kérdeztétek, hogy tudtam olyan sok képet csinálni Pókemberről... (veszi le a ruháját ) B: -Peter...mit csi...
F: - Ez nem lehet! Ez egyszerűen nem lehet igaz!! B: - Peter! Te nem lehetsz...
P: - De igen, Betty...lehetek. F: - Te?? A...a nyápi Parker, akit annak idején annyira nem bírtam? P: - Ja. F: -Már értem hogy üthettél ki a középiskolai boxmeccsen...!* (* lásd az Amazing 8.-at)
P: - Komoly nyomokat hagyott benned, mi? F: - Istenem...hogy röhöghettél rajtam! P: - Ugyan, Flash... jó móka volt. Most, ha megbocsátotok...
F: - Nehogy azt mondd, hogy "munka van a Pókember számára"! P: - Eszemben sem volt. Csak van pár élet, amit meg kell mentenem... F: - Fúúúj...!
14:
K: - Sírkő, azt hiszed van valami esélyed ellenem? Akkor nagyobb bolond vagy, mint hittem! S: - Miféle szöveg ez? Hol élsz te? A 40-es évek képregényeiben? Nőj már fel, öcskös!
(Pókember előugrik) P: - Sziasztok, fiúk! Nem baj, ha én is beszállok? K: - Pókember! Te meg mit keresel itt?!
P: - Hallottam, hogy itt szervezik a gazemberek éves buliját, hát eljöttem látogatóba... hátha lesz itt egy-két fej, amivel díszíthetném a falamat otthon!
K: - Tudod mit fogsz te díszíteni! Lelőni! P: - Ugyan, Kalapácsfej, ne légy morci! A te fejed különösen hiányzik a gyűjteményemből! Tudod, van egy sarkom, ahol már csak egy kis egyenes rész maradt ki...
K: - Ezért megfizetsz, te falmászó mocsok! S: - Nekem kezd egyre szimpatikusabb lenni a Hálószövő! De azért csak intézzétek el, fiúk.
15:
P: - Szép tőletek, hogy ismét ekkora az összhang köztetek, srácok. Mit szólnátok, ha egyszerűen csak megadnátok magatokat, mielőtt még valaki megsérülne? S: - Az lenne a nap! P: - Nem? Gondoltam...
P: Maradt még benn pár ember, aki nem tudott kimenekülni az elején. Ha le tudnám kötni őket, amíg...lekötni? Nem is rossz ötlet! (kilövi a hálóját Kalapácsfejre)
K: - Te azt hiszed, hogy pár nyavajás kötél meg tudja tartani Kalapácsfejet?? P: - Hé! Álmodozni csak szabad!
(Sírkő leüti hátulról) S: - Most véged, kisember! P: - Uhnnn!
(Sírkő leüti újra) S: - Na és most mi lesz? P: - Uhhh...mi lenne, ha csak feldobnánk egy pénzt, hogy ki győzött? S: - Szeretnéd, mi?
(Kalapácsfej kezd kiszabadulni) K: - Az a kis pondró az asztal alól mászott ki...hátha van ott még valaki, aki a segítségemre lehet!
16:
(kihúzza Bettyt az asztal alól) K: - Gyere csak ki, kedvesem! B: - Neee!
(Pókembert tovább üti Sírkő közben. De erre kijózanodik odanézve) P: - Mi??
P: - Betty! Nem! K: - Látom fontos neked a kishölgy, Pókember! Szóval, ha nem adod meg magad, meg fog halni a kicsike! (pisztolyt fog Betty fejéhez)
P: - Kalapácsfej, esküszöm...ha egy ujjal is hozzányúlsz...!!! K: - Hol van most a nagy szád, Falmászó? Hol maradnak a gúnyos beszólásaid? Csak figyeld meg, ahogy kiszorítom az életet a kis barátnődből!
P: Meg fogja tenni! Tényleg megöli őt! El kell rántanom a hálóval...! Most nem téveszthetek!! Nem!
(kilövi a hálót) K: - Mit csinálsz...ne...!!
(Kalapácsfej eldől a rántástól, de a pisztolyt még elsüti. Betty összerogy.) P: - NEEEEEM!
(Pókember odaugrik Bettyhez, elkapja) P: - Betty!! Betty!! Mondj valamit! Betty! Ne halj meg! Istenem! Ne!!!
K: - Milyen megható. (Pókember felkapja a fejét) P: - Te rohadék!!
17:
(ráugrik Kalapácsfejre. Beleüt egyet, Kalapácsfej elszáll.)
P: - Te szemét, mocsok!! ( beleüt még egyet, Kalapácsfej kirepül az ablakon)
(Sírkő újra leüti őt hátulról) S: - Rólam úgy látszik már meg is feledkeztél, haver!
P: - Nehogy azt hidd, gazember! (őt is leüti, Sírkő nekirepül a falnak, elájul, behálózza)
(Pókember kiugrik az utcára) P: - Kalapácsfej eltűnt...de megtalálom! Esküszöm, hogy megtalálom!
P: - Betty...Istenem...Betty...
18:
Később, a kórházban... (Peter ül a váróteremben, az arcát a kezébe temeti. Jön Mary Jane) MJ: -Peter...Peter...
(leül ő is némán) P: - Az én hibám... MJ: -Peter, ne... P: - Soha többet nem veszem fel a pókfelszerelést. Esküszöm.
MJ: - Peter, ne tedd ezt. A világnak szüksége van Pókemberre...a segítségére. P: - Kinek?! Bettynek szüksége volt rá?? Most nézd meg mi lett vele!
MJ: - Tudom, hogy most nehéz...de gondold el hány és hány embert mentettél már meg, akik biztosan meghaltak volna, ha te nem vagy ott! P: - Jó. Kezdjük. Stacy kapitány, Gwen...
MJ: - Peter, ne légy ostoba! Te is tudod, hogy nem vagy mindenható! Te is csak ember vagy! És az emberek hibáznak... P: - De miért mindig akkor hibázom, amikor valami igazán fontos? Miért mindig akkor, amikor azt kéne megmentenem, akit ismerek, akit szeretek...akit...ó, istenem...!
MJ: - Peter! Ne tedd ezt magaddal. Kérlek... ne vessz el újra önmagadban! Annyi mindenen felülkerekedtél már...tudom, hogy ezen is túljutsz, ha akarsz...ha igazán akarod te is. P: - Igazad van, Mary Jane. Túl fogok jutni ezen.
(feláll) P: - Túljutok rajta. De aki ezt tette, az nem fog túljutni rajta! MJ: - Menj csak, ereszd ki a dühödet. De ne csinálj semmi butaságot, jó?
P: - Ne félj. Hidd el, ilyen higgadt még életemben nem voltam. (elmegy)
19:
( a folyosón sétál kifelé, amikor Traveller a vállára teszi a kezét) T: - Peter...ne.
P: - TE?!? Te meg mit keresel itt??
T: - Azért jöttem, hogy megkíméljelek a további fájdalomtól. P: - További...fájdalomtól?
T: - Igen. Nem szükséges elmenned Kalapácsfej után. A rendőrség már elkapta. Az én segítségemmel, persze. P: -Elkapta...mi közöd neked ehhez az egészhez? És hogy kerülsz te ide, egyáltalán?? Te mindig, akárhányszor csak felbukkantál, mindig csak szenvedést okoztál! Mit akarsz már megint?!
T: - Meg akarlak érteni. P: - Megérteni?? Megérteni?? Senki se érthet meg engem! Érted?? Senki!!
T: - Tudom. Ezért is akarom annyira. Kevés olyan ember van, mint te, Peter. Nagyon kevés. Még az én számomra is csupa kérdőjel vagy...
(hirtelen a tetőn állnak mindketten, Peter Pókruhában) T: - ...néha.
P: - Te... úgy tűnik te mindent tudsz...ki...mi történik velem? Miért látok feltűnni régen halott embereket, ki küldi rám őket? T: - Én.
20:
P: - MIII??
T: - Igen, én voltam. Tudni akartam milyen érzelmeket vált ki belőled, ha valaki szembesít a lelked olyan mélyével, amire eddig soha nem gondoltál.
P: - Te...te állat... azt hiszed csak úgy játszhatsz másokkal... mások érzelmeivel?!
P: - Van fogalmad róla, mekkora szenvedést okoztál ezzel nekem?? T: - Tisztában vagyok vele. Én átérzem a fájdalmadat, Pók. És ez szinte több, mint amit el tudok viselni.
P: - Hát próbáld ezt! (ugrik rá Pókember egy hatalmas ütéssel)
21:
(Traveller meg sem rezzen) T: - Tudod, hogy hiábavaló. P: - Igen, tudom! És mégis...te is tudod, hogy nem fogom abbahagyni!
P: - Addig fogom próbálni... addig foglak ütni, amíg végül ki nem ütlek... vagy ki nem dőlök a kimerültségtől!
P: - Lehet, hogy neked semmi az emberi érzelmekkel játszani, de ezt most nagyon elszúrtad! Olyan emlékekkel, olyan érzésekkel játszottál, amikben nem ismerek tréfát! Az egyetlen olyan dologba mártottad az orrod az életemben, amivel nem tűröm, ha szórakoznak!
P: - Minek hiszed te magad? Istennek?? Hogy mersz beleavatkozni az emberek életébe?! Mégis, ki vagy te?? T: - Neked fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok én, Pókember.
T: - Egyszerűen fogalmad sincs róla. (Pókember már lebilincselve görnyed a földön).
T: - Rossz embernek tartasz, de én túl vagyok ezen... a jón és a rosszon... még az emberen is valahol... és hogy bebizonyítsam neked, hogy nem ellened folyt minden - és viszonzásul- teszek valamit érted is. P: - Mit tudnál te tenni értem?
T: - Például kitörlöm Flash Thompson és Betty Brant agyából az étteremben látottak emlékét...hogy tudják, hogy a barátjuk a Pókember. És meggyógyítom Bettyt. P: - Miért... miért teszed ezt ...értem?
T: - Sokat tanultam ma tőled, Pókember...hálával tartozom neked. De a tudásvágyam határtalan... ugye tudod mit jelent ez?
T: - Találkozunk még, Peter... (Traveller elhalványul, miközban Pókemberről eltűnnek a bilincsek)
22:
P: - Mi... mi volt ez az egész? Tényleg megtörtént mindez? Vagy csak álmodtam az egészet?
P: - Traveller... Stacy kapitány... akár megtörtént, akár nem, a mai napot nem fogom elfelejteni, azt hiszem. Szembesültem a saját lelkiismeretemmel...mintha életre kelt volna! Néha nem is tudom miért érzek nagyobb bűntudatot... Ben bácsi, vagy Gwen halála miatt...
P: - Az elsőnél még kölyök voltam...egy nagyképű, felelőtlen kölyök... és könnyedén megakadályozhattam volna... Gwennél viszont már nem voltam gyerek... és bár ott tényleg mindent megtettem, amit tudtam... de láthattam volna előre, hogy ez fog történni... és megakadályozhattam volna...ja...volna.
Később... (Mary Jane és Peter ülnek otthon) P: - Traveller igazat mondott. Betty teljesen rendbe jött. Még utóhatása sem lett a sérülésének. És tényleg nem emlékszik rá, hogy én vagyok a Pókember.
P: - És Flash sem. Pedig... iskolás korunkban mindig szerettem volna a képébe vágni... hogy a "nyápic Parker" nem más, mint a legnagyobb bálványa, Pókember. De nem lehetett. És még mindig kíváncsi lennék, vajon mi a véleménye erről a dologról még most is?
P: - De azért örülök neki, hogy így történt. Jobb így... mindkettőnknek. Bettyt is mindig kitörte a frász, ha Pókemberről volt szó. Merthogy Pókember miatt halt meg a bátyja., Bennett.* (*viiiiissza az Amazing 11.-hez)
P: - Nem bírta az izgalmakat. Habár azóta sokat fejlődött ilyen téren, mint nyomozó riporter... de azért nem hiszem, hogy túl sok jó sülne ki belőle, ha tudná...ki tudja, talán beszél álmában, vagy ilyesmi... MJ: - Még ezt sem tudod, haver? Pedig a barátnőd volt...! P: - Hát igen...egy életidővel ezelőtt... bár ennyire közel azért sosem kerültünk egymáshoz... végül is még csak 16 éves voltam... és túl félénk, azt hiszem.
P: - És Traveller... azt mondta visszajön... és én csak remélem, hogy ez az időpont minél később fog bekövetkezni...igazán nagyon remélem! MJ: - De addig még rengeteg boldog nap vár ránk, édes. P: - Ja...igen.
