X-Men 2: Vihar, Jean Grey és Rejtély

Még a második X-Men film bemutatója előtt készült ez a riport a Glamour magazin számára a 3 mutáns hölggyel, aki nem más, mint Halle Berry, Famke Janssen és Rebecca Romijn (akkor még Stamos is).

Az átlag nők számára ez a három színésznő annyira alapból gyönyörű, hogy megesküdnének, hogy szuperképességük van – még a jelmezeik nélkül is. Mindhárman mutánsokat alakítanak a nemsokára látható X2-ben, de ezektől a mutánsoktól minden férfi elalél.

A három korábbi modell összegyűlt a film kapcsán, hogy megosszák velünk az egyáltalán nem elszállt nézeteiket a hollywood-i buborék belsejéről.

- Mindhárman modellként kezdtétek a pályát, utána lettetek színésznők. A külsőtök nagyban befolyásolta az egész életeteket. Megváltoztatná bármelyikőtök a külsejét egy szerep kedvéért? Ha nagyon kéne egy szerep, felszednétek, mondjuk 20 kilót?

RR: Ha megéri, abszolút.

HB: Mindent, ha ettől jobban átérzem a szerepet.

FJ: Nekem nagyon nehéz lenne annyi súlyt felszedni, de megpróbálnám.

HB: Famke többet eszik, mint bárki, akit valaha láttam. A reggeli sminkeléshez is teli tányérral érkezik.

FJ: Minimum három adagnyi reggelivel.

HB: Palacsintákkal.

FJ: Tojás, pirítós… de nagyon magas vagyok. Rengeteg helyre tud menni a kaja.

RR: Én is ugyanannyit eszek, mint ő. Biztos a holland gének. Ma reggel rántottát ettem egy nagy tál müzlivel.

- És te, Halle?

HB: Szerintem én nem tudnék annyit enni, mint Famke. De nem vagyok semmiféle furcsa diétán sem. Cukorbeteg vagyok, úgyhogy sok cukrot nem eszem, viszont chipset igen – szóval más módon mérgezem magam.

- Ha bármit megváltoztathatnátok a külsőtökön, mi lenne az?

HB: Magasabb lennék. Szerintem az nagyon szexi.

FJ: Igazából Hollywoodban nem segít, ha egy nő olyan magas, mint Rebecca vagy én, mert a férfiak többsége alacsonyabb nálunk.

RR: És rengetegen vannak köztük, akik önbizalomhiánytól szenvednek.

FJ: Olyanok, akik úgy tesznek, mintha 177 centi magasak lennének, pedig valójában 165 centik. Melléjük nem könnyen kapunk szerepet.

RR: És előbb őket válogatják be.

- És mi a véleményetek a plasztikai sebészetről? Látom, hogy rázod a fejed, Halle. Soha?

HB: Sosem mondom, hogy soha, de azt tudom, hogy sosem nagyobbítanám meg a testemet.

RR: Én sem tervezem.

FJ: Én annyira félek a sebészektől és a kórházaktól, hogy nem tudom elképzelni, hogy önként vállalnék bármi ilyesmit.

HB: Tudod, mi az érdekes bennük? Hogy az arcok kezdenek teljesen egyformává válni. Ami annyira nagyszerű Meryl Streepben, Kathy Bates-ben és Susan Sarandonban, hogy rajtuk látszanak az évek, mégis gyönyörűek. A mai nők mind ugyanúgy néznek ki: egyforma száj, egyforma mellek – gyakorlatilag egyetlen nővé fogunk válni. Mennyire unalmas lesz már?

FJ: Igazad van.

RR: Nekem tetszik, ha egy nőnek van ránc a szeme alatt. Anyámnak van a legszebb ilyen ránc a szeme körül a sok nevetéstől és a napfénytől. Annyi mindent elárul ez róla, hogy min van már túl.

FJ: Én még nem tanultam meg megszeretni a ráncaimat.

RR: Szerintem a szem körüli ráncok férfiaknál és nőknél is nagyon szexik.

HB: És szerintem komoly jellemről tanúskodik, ha valaki nem változtatja meg őket. Róla lerí, hogy magabiztos személy, aki van békülve önmagával, aki el tudja fogadni önmagát. Ha találkozok egy ilyen emberrel, őket mindig szívesen megismerem közelebbről is.

- De van rajtatok nyomás, hogy egy bizonyos módon nézzetek ki?

FJ: Én nem érzek ilyet. Ha lenne ilyen nyomás, azt belülről érezném.

HB: Rám ez nem igaz. A múlt évben (mióta megnyerte az Oscart) az egész életem csodálatos módon változott meg, de most jóval több a lesifotós. Néha úgy érzem, nem hagyhatom el a házam, és nem lehetek az, aki vagyok – miattuk. Majd látok egy képet, és valaki azt mondja, hogy ’Ó, jesszus, láttad már Halle ízléstelen melegítőjét?”.

RR: Én utálok tudatosan foglalkozni a külsőmmel. Állandóan úgy érzem, hogy csalódást okozok, mert nem sminkelem magam. Úgyhogy mindig arra gondolok, hogy „Ilyen vagyok egy kétórás hajbelövés és sminkelés nélkül. Bocs, ha csalódást okozok”.

- Hollywoodban a férfiak is éreznek ilyen irányú nyomást?

FJ: A nőket ott nagyon másképp látják. Minket mindig tárgyiasítanak.

RR: Ezzel együtt is, azért több a nyomás a férfiakon.

FJ: Szinte mind járnak plasztikai sebészhez, szóval biztos van ilyesfajta elvárás velük szemben is. Ők mégis tovább maradhatnak a pályán.

RR: Van az az elképzelés, hogy ők a korral jobbak lesznek, így tovább foglalkoztatják őket.

- Jártok edzőterembe? Az edzés fontos része az életeteknek?

FJ: Nekem az, mert segít józannak maradnom. Olyan, mint egy antidepresszáns. Sokat szobabiciklizem, meg ilyesmi. Bármit szívesen csinálok, ami kifáraszt.

- Halle, te edzel rendszeresen?

HB: Próbálok. Napi úgy egy órát súlyt emelek vagy futok. Ez is a cukorbetegség miatt van – muszáj edzenem az egészségemért. De amikor forgatok, akkor szinte sosincs idő edzeni.

RR: Nekem gerincferdülésem van, amit pilatesszel tartok karban, amire esküszök. De sokat kirándulok a kutyámmal, szinte minden nap – a Santa Monica-i hegyekben lakom. A természetjárás számomra a minden.

- Anyukátok hatása az, ahogy a külsőtökről gondolkodtok? Vagy más volt hatással rá?

HB: Mindkettő. Annak idején anyu mindent megtett ennek érdekében. Mindent elmondott, amit tudott róla. Az én anyám fehér, de volt egy igazán hatékony ötödikes fekete tanárom, aki segített elfogadni a kultúrámat – azt a részt, amit anyám nem tudott velem megosztani. A családomban mindig hangsúlyos volt, hogy a szépség nem minden. Anyám sosem szerette, ha valaki azt mondta, hogy „Jaj, Halle milyen szép!”. Mindig emlékeztetett rá, hogy nem ez a legfontosabb.

RR: Én Berkeley-ben nőttem fel, Kaliforniában, ahol nem volt annyira lényeges a külső. Az anyám kiakadt, amikor először húztam ki a szemöldökömet.

- Tényleg?

RR: Aha, amikor először költöztem Párizsba, és modellként jöttem vissza, nekem esett, hogy „Mit tettek ezek veled? Én elsőre is tökéletesre alkottalak!”

- Akkor az anyukád sosem húzta ki a szemöldökét?

RR: Addig nem. Tavaly azért elkezdte.

HB: Az én anyám csak tavaly borotválta le a bajuszát! (nevetnek)

- Na és mi a helyzet veled, Famke?

Én Hollandiában nőttem fel, és Európában sosem volt ennyire hangsúlyos a külső. Amikor modellkedni kezdtem, a családomban senki sem volt, aki erre bátorított volna, csak úgy elkezdtem.

- Nagyon tetszett Nicole Kidman Golden Globe-beszéde, amikor ezt mondta: „Idén végre láthatják, hogy mennyi igazán jó női szerep is létezik. Azt kérem az íróktól, hogy írjanak nekünk továbbra is ilyen szerepeket, mert nagyon szeretnénk őket eljátszani.” Szerintetek is jó év volt? El tudnátok képzelni, hogy egy pasi mondja ugyanezt a férfiakról? Hogy nekik írjanak jó szerepet?

RR: A férfiaknak minden év jó év Hollywoodban. Minden év.

HB: Bár lennének igazán jó szerepek nőknek. A negyvenes és ötvenes években is több főszerep jutott nekik. Aztán hirtelen olyan alárendeltek lettek. Remélem, visszakapjuk az erőnket.

- Vannak női mentoraitok Hollywoodban? Példaképeitek?

FJ: Gena Rowlands, Maryl Streep és Jessica Lange felelősek részben azért, hogy ma itt ülök.

RR: Susan Sarandon és Goldie Hawn nekem. És még Lucille Ball.

HB: Susan Sarandon, Jodie Foster és Whoopi Goldberg.

- Vannak olyan nők az ötvenes, hatvanas éveikben, amilyenek később lenni szeretnétek?

HB: Nekem nincsenek. Fekete nő vagyok, én taposom a saját ösvényemet.

RR: Ez igaz.

HB: Ha Dorothy Dandridge megérte volna, akkor őt mondanám. De nem élt addig, hogy eljusson oda. És Hollywoodban nagy különbség van aközött, hogy valaki fekete nő vagy bármilyen másféle nő.

- Te Meryl Streepet mondtad. Mit látsz benne? Szerinted miért van, hogy egyesek mindent megtesznek, hogy fiatalnak látszódjanak, míg vannak, akik ezen simán túllépnek?

FJ: Hát, ő annyira tehetséges, hogy szerintem nem is erről a bolygóról származik. Nagyon örülök, hogy ilyen nők is középpontban vannak. Reményt ad azoknak a nőknek, akik normálisan néznek ki, úgy is viselkednek, és nem kapta el őket a hollywoodi gépszíj.

HB: Kathy Bates is. Láttam őt a Golden Globe-on, és csak úgy ragyogott. Jelölték a díjra, és továbbra is dolgozik.

RR: Meztelen jeleneteket is bevállalt.

HB: Ami igazán inspiráló.

- Ez is Amerika. Ő sokkal inkább reprezentálja, hogy valójában hogy nézünk ki.

FJ: Aha. Sokkal inkább, mint azoknak a nőknek a többsége, akiket képernyőkön látni. Ezért lehet annyira nehéz tizenéves lányoknak felnőni az USÁ-ban. Vékonynak kell lenned, fittnek, pattanások nélkül…

- Te hogy birkózol meg ezzel, Halle? 11 éves a lányod, ötödikes. Hogy tudsz neki segíteni az önképében?

HB: Olyan iskolába jár, ahol egyenruhát hord mindenki, ez segít. Nem akar miatta új Prada táskát a suliba vinni. Mivel ő is fekete, igyekszem egészséges önképet adni neki. Hogy büszke legyen az egyéniségére, ne akarjon másokra hasonlítani, ne akarja kiegyenesíteni a haját csak azért, mert a barátai mind természetesen egyenes hajúak. Hogy szeresse önmagát.

FJ: Szerintem az X-Men is nagyjából a tinédzser kamaszkorról szól, ahol mindenki kirí valamennyire a többiek közül – meg persze az elfogadásról.

- Az X-Men, ami 1963-ban kezdődött a képregényekkel, most pedig folytatódik a filmekkel, úgy tűnik, hogy rengeteg embernél betalált. Miért?

RR: Az X-Men lelkében keresendő a válasz. A polgárjogi problémák idején indult, köze van a rasszizmushoz, a homofóbiához, és mindenkihez, aki érezte már magát bármikor is kiközösítve.

HB: Mivel én kisebbség vagyok ebben a valóságban, én igazán meg tudom érteni a fájdalmat, amit az okoz, hogy abban a pillanatban ítéletet mondanak rólam, amint belépek egy szobába; nem kell, hogy mondjak vagy csináljak valamit. Mondhatok vagy tehetek bármit, automatikusan leírnak. És szerintem ilyen érzés mutánsnak is lenni.

- Hát, a mutánsoknak hihetetlen képességeik vannak. Amiből adja magát a kérdés: van kedvenc női szuperhősötök?

HB: Mi vagyunk azok.

A hozzászóláshoz regisztráció szükséges!