Vallomás:

Nem én írtam a Kraven Utolsó Vadászatát.

Legalábbis nem úgy, ahogy ti hiszitek.

Az írók szeretik azt hinni, hogy ők irányítják a történeteiket, de ez csak egy vigasztaló hazugság. Több mint 25 évnyi írással a hátam mögött extrém - néha fájdalmasan - tiszta számomra, hogy én csak egy hordozó vagyok, egy út a sztori számára, hogy napfényre jusson. De maga a sztori az, amely az írást végzi.

Ha ez úgy hangzik, mintha azt mondanám, hogy a sztoriknak saját külön életük van, nos... pontosan így van. Meggyőződésem, hogy a sztorik élőlények: mozognak, gondolkodnak, lélegeznek. Talán nem úgy, ahogy mi, hús és vér emberek, de valami megfoghatatlan módon, valami megfoghatatlan világban ezek a teremtmények, amiket mi „Sztoriknak" nevezünk - azt hiszem jogos a nagy „S" -, élnek. Ahogy a karakterek is, akik benépesítik őket. És a Sztorik azok, akik irányítanak - nem az írók, a rajzolók, vagy a szerkesztők. Ezen Képzeletbeli Világok némelyike úgy dönt, hogy kiemelkedik, teljes alakot ölt a teremtés-energia  ragyogó fényében. Mások - nos ők szeretnek időt adni maguknak.

A lényeg: a hatrészes kaland, melyet ebbe a kötetbe gyűjtöttek össze.

Hosszú út vezetett az inspiráció első sugarától, valamikor 1984, vagy 85-ben, a végső, megjelent munkáig. Ha rajtam állt volna - és hála Istennek, nem rajtam állt -, az eredeti ötlet egy Wonder Man (Energikon) minisorozatban jelent volna meg. Simon Williams - akit legyőz a testvére a Nagy Kaszás -, egy koporsóban tér magához, kiássa magát és rájön, hogy hónapokig volt eltemetve élve. De a Sztori jobban tudta nálam. Tudta, hogy időre van még szüksége, hogy kiforrjon az agyamban, és megtalálja a megfelelő formát. Tom DeFalco - az akkori Marvel főnök - egyetértett. Amikor felvetettem neki az ötletet, azonnal elvetette.

De volt valami a „visszatérni a sírból" ötletben, ami nem hagyott nyugodni.

A következő lépésem pár hónappal később a DC Comics volt, ahol bedobtam a szerintem hihetetlenül jó ötletemet a szerkesztőnek, Len Weinnek (aki akkor a Batman főszerkesztője volt): Joker megöli Batmant - legalábbis azt hiszi, hogy megölte - és, mivel életének fő motivációja megszűnt létezni, a bűnöző agya bekattan. Persze Joker addig is őrült volt, vagyis amikor bekattan, az azt jelentené, hogy normális lesz. Eközben Batman eltemetve fekszik, és később, amikor hetekkel később kiássa magát, a Joker törékeny új lénye megszűnik létezni. Lennek volt egy másik Batman-Joker sztorija az asztalán - valami, aminek Gyilkos Tréfa volt a címe, amit egy új brit író, Alan Moore írt (mi van vele, különben?) -, és úgy gondolta, hogy az én sztorimban lévő pár Joker elem majdnem azonos Alan sztorijának néhány elemével.

Visszautasítás. Újra. (Sikerült a „Normálissá kattan" sztorimat újraéleszteni közel egy évtizeddel később, de ez egy másik sztori, egy másik gyűjteményes kötetbe, egy másik kiadónak!)

Csalódott voltam - de gyanítottam, hogy a Sztori meglehetősen elégedett az események folyásával. Tudta, hogy az időzítés nem jó. Tudta, milyen elemek szükségesek még a felemelkedéshez. Úgyhogy várt türelmesen, miközben én...

Nos, én újra átírtam. Pókember sztorira? Nem. Egy újabb Batman sztorira. Dobtam Jokert, és behelyettesítettem őt Hugo Strange-dzsel. Emlékeztem egy klasszikus Steve Englehart-Marshall Rogers sztorira, ahol Strange - egészen két oldalon át, ha jól emlékszem -Batman jelmezét viselte. Arra gondoltam: nem lenne érdekes, ha Hugo Strange lenne az, aki látszólag megöli Batmant, és gőgből meg beképzeltségből úgy döntene, hogy Batmanné válik? Felhúzza a jelmezét, átveszi a szerepét, hogy bebizonyítsa, hogy ő a jobb? Meggyőződésem volt, hogy ezúttal olyan sztori van a kezemben, amit egyetlen szerkesztő se utasíthat vissza.

Addigra Len Wein szabadúszó lett, és Denny O'Neil vette át a helyét Batman szerkesztőként. Kitalálod?

Visszautasította.

Úgyhogy most volt egy ötletem, amit már háromszor utasítottak vissza, a szakma három legjobb szerkesztője. Arra gondoltam, talán csak álomvilágban élek. Talán fel kéne adnom és továbblépnem.

De a Sztori nem engedett.

Minimum is csalódott voltam, hogy minden ajtót az arcomba vágtak, de ez az ötletcsíra... nos ekkorra már áttörte a talajt, ágakat és leveleket növesztett - egyre csak nőtt a maga iramában és idejében. Tudta - még ha én magam nem is -, hogy hamarosan meg fogja találni a formát, és a legfontosabb: a karaktereket, akiket eddig keresett.

Egy nap, 1986 őszén meglátogattam a Marvelt, amikor Jim Owsley, a Pókember főszerkesztője és Tom DeFalco (Mi? Már megint ő?) meghívtak ebédelni. Azt akarták, hogy átvegyem a Spectacular Spider-Mant, de nem nagyon akaródzott elkötelezni magam még egy rendszeres havi képregény mellett. Owsley és DeFalco ragaszkodtak hozzám, én meg gyenge voltam. Erősebben noszogattak. Belementem.

Mire hazaértem, rájöttem, hogy mekkora mázlim van: megkaptam az esélyt - alighanem a legutolsót -, hogy bepróbálkozzak ezzel a „Vissza a sírból" sztorival. Még fontosabb: rájöttem, miközben gondolkodtam az ajánlaton, hogy Pókember - aki épp akkor házasodott össze Mary Jane-nel - sokkal jobb választás, mint akár Wonder Man, akár Batman. Pókember talán az összes szuperhős univerzum legérzékibb, és pszichológiailag a leghitelesebb hőse. A maszkja alatt olyan zavarodott, olyan esendő, olyan meghatóan emberi, mint azok, akik a történeteit olvassák - és írják - a tömény Átlagember. És ez az Átlagember szeretete az új felesége iránt, az új élete iránt, melyet közösen kezdenek felépíteni, ez az, ami begyújtotta a sztorit. Mary Jane jelenléte, szíve és lelke az, ami lenyúlt Peter Parker szívének és lelkének mélységeibe; ami kikényszerítette őt a koporsóból, a sírból - a fényre.

Hát így született meg a Kraven Utolsó Vadászata.

Nos, nem pontosan.

Tudod, Kraven még nem jött be a képbe ekkor. Amilyen zseni vagyok, azt gondoltam: oké, Hugo Strange-t nem használhatom. Miért ne teremtsek egy saját bűnözőt - egy újat -, aki eljátszaná a szerepet a sztoriban? És pontosan ezt is tettem (ne kérdezd ennek a briliáns új karakternek a nevét... vagy bármi mást róla... mert esküszöm, semmire nem emlékszem belőle!). Elvittem az egészet Owsley elé. Tetszett neki. „Csináljuk!" - mondta. Extázisba estem. Végre véget ért az utazás.

Hát, számomra véget ért, de a Sztori számára még nem. Volt még néhány végső elem, aminek a helyére kellett kerülnie.

Ültem az irodámban egy délután, azzal foglalkoztam, amiben minden író a legjobb: kerültem a munkát, vesztegettem az időt. Ez még az internet előtt történt - amely a világtörténelem legidőpazarlóbb találmánya -, úgyhogy pár régebbi képregényt lapozgattam, amik az asztalomon tornyosultak. A kezembe került egy Marvel Univerzum kézikönyv. Teljesen véletlenül megálltam a Kraven fejezetnél.

Szeretném, ha megértenéd, hogy sose érdekelt különösebben ez a karakter. Sőt, mindig is úgy gondoltam, hogy az egyik legátlagosabb, legunalmasabb Pókember-ellenség a világon. Sehol sincs Oki dokihoz, vagy a Zöld Manóhoz képest.

De ahogy olvastam az adatait, egyetlen érdekes dolgot találtam benne: Kraven orosz volt (Ma már nem tudnám megmondani, hogy ez a tény bekerült-e a folytatólagosságba, vagy hogy csak annak a kézikönyvnek az írója dobta be, pusztán szeszélyből).

Orosz?

Orosz!

Hogy ez miért volt annyira érdekes? Egy szó: Dosztojevszij. Amikor olvastam a Bűn és bűnhődést, és a Karamazov testvéreket a középiskolában, az beszivárgott az agyamba, befészkelte magát az idegrendszerembe és darabokra szaggatott. Semmilyen más író nem bontotta ki ennyire az élet megrázó kettősségét, nem világította meg ennyire az emberi szív misztikus magasságait és megvetendő mélységeit, úgy, mint Dosztojevszkij. Az orosz lélek, ahogy a novellájában rávilágított, valójában az univerzális lélek volt. Az én lelkem.

És Kraven orosz volt.

Egy pillanat alatt megértettem Szergej Kravinovot. Egy pillanat alatt az egész sztori irányt váltott. Egy pillanat múlva hívtam Owsley-t, és mondtam neki, hogy felejtse el az Új Bűnözőt. Ez egy Kraven, a Vadász-sztori volt.

Jim nem lelkesedett az ötletért. Tetszett neki az új bűnöző ötlet, de végül hagyta, hogy csináljam, ahogy akarom.

Így most a sztori teljes, nem igaz?

Majdnem.

Tudod, Owsley becsábította Mike Zeck-et, hogy rajzolja a Spectacular Spider-Mant. Mike és én dolgoztunk már együtt néhány évig az Amerika Kapitányon. Ismerek nem kevés szuperhős rajzolót, aki van olyan jó, mint Zeck, de nem ismerek egyet se, aki jobb lenne nála. Mike rajzai folyékonyak, energetikusak, érzelmekkel telik... és olyan könnyedén meséli el a sztorit, amilyen könnyedén van írva a szövegben. Mike elhagyta az Amerika Kapitány sorozatot (hogy a Titkos Háborút rajzolja), amikor újra összehoztak minket - és én nagyon örültem, hogy folytathattuk ott, ahol abbahagytuk.

Elég régóta űzöm az ipart, hogy tudjam: az író/rajzoló összhangot nem lehet alakítani, vagy erőltetni: az vagy létezik, vagy nem. Mike és köztem létezett... még több is, mint általában. Ha bárki más rajzolta volna ezt a sztorit - még, ha minden egyes szó és szöveg ugyanaz lett volna -, nem érintette volna meg úgy az olvasókat, vagy nem okozott volna annyi lelkes visszhangot még így, mindig, közel húsz év után is. Az nem lett volna a Kraven Utolsó Vadászata (ezt a címet nem én találtam ki, különben. Az én címem a Rettentő Szimmetria volt, William Blake, egy másik irodalmi hősöm  tiszteletére. Jim Salicrup, aki átvette a szerkesztői teendőket, amikor Owsley távozott, ő jött elő ezzel a címmel. Jimnek volt az a zseni ötlete is, amit azóta is másolnak mindenhol: hogy a hat részes történet minden akkori Pókember-képregényben menjen egyszerre, összesen két hónap leforgása alatt. Ma ez már általános, de 87-ben forradalmi újítás volt).

Mivel Zeck jött rajzolónak, úgy döntöttem, hogy bedobok egy Amerika Kapitány-bűnözőt, akit együtt alkottunk meg: a patkányembert, akit Verminnek hívtunk. Egy véletlen döntés (nos, nekem legalábbis véletlennek tűnt, de gyanítom, hogy a Sztori más véleményen volt), amely különösen fontosnak bizonyult, mert Vermin kulcsfontosságú lett, ahogy kontrasztot állított Peter Parker Pókember képe és Kraven eltorzult tükörképe között.

Na és most jön a legkülönösebb rész:

Az évek alatt, amióta kitaláltam az eredeti Wonder Man sztorit, a magánéletem a közmondásos béka feneke alá került. Megkímélnélek a mocskos részletektől: mondjuk csak úgy, hogy életem olyan szakaszát éltem meg, ahol minden egyes nap herkulesi erőfeszítést igényelt tőlem. Épp annyira éreztem magam élve eltemetve, mint Peter Parker, épp annyira lakoztam a mélyben, mint Vermin, és épp annyira éreztem magam elveszettnek, kétségbeesettnek és összetörtnek, mint Szergej Kravinov.

Röviden, katasztrofális volt a saját bőrömben lenni - de a tökéletes idő volt megírni a sztorit. Ha pár évvel korábban írtam volna meg az Utolsó Vadászatot - vagy pár évvel később, amikor az életem csodálatos módon helyreállt -, nem lett volna ugyanilyen. A saját személyes küszködéseim tükröződnek a három fő karakter küszködéseiben. Szerintem ettől lett az írás ennyire érzékien őszinte (azt nem tudom, Zeck briliáns munkáját mi inspirálta, de remélem, az nem volt ennyire fájdalmas).

Szóval áruld el: pontosan ki itt a főnök? Ki írta valójában a sztorit, a Kraven Utolsó Vadászatát? Azt hittem, én voltam - de egészen végig volt valami, ami fejlődött, alakult, igazodott a saját idejéhez, amikor a kreatív feltételek tökéletesen alkalmasak voltak hozzá.

Ó, ja, én kaptam fizetést érte. Még dicséretet is elfogadok. De a szívemben tudom, hogy van Valami Nagyobb odakinn, ami csodákat művel velem... és mindannyiunkkal, akik írónak nevezzük magunkat.

A Sztoriknak saját életük van.

És nem is szeretném, ha nem így lenne.

J.M. DeMatteis, 2006. június