WHAT IF... MEGTORLÓ!
A következő történet nem képregény-formátumban lesz leírva, hanem novellaként, mivel eredetileg is úgy írtam.
Mint minden What If, ez is egy párhuzamos világban történik egy egészen más Frank Castle-vel, mint akit mi a Marvel Univerzumban, a mi világunkban megismerhettünk. A "mi" világunkban az ex-haditengerész Frank Castle, aki a vietnámi háborút is megjárta, a családjával békésen piknikezett a Central Parkban, amikor egy csapat gengszer lövöldözni kezdett. A golyók célt tévesztettek és véletlenül lemészárolták Frank egész családját-a feleségét és a gyerekeit is. Akkor megfogadta, hogy minden áron küzdeni fog a bűnözők ellen. Minden eszközzel, amit csak fel tud használni. És a többi-ahogy mondani szokás-, már történelem. Fogott egy puskát, géppisztolyt, kézigránátokat és ölte őket, ahol érte.
Ebben a világban viszont Frank a túl puhánysága miatt sosem lett haditengerész, sosem járt a vietnámi háborúban és semmit sem tudott a harcról. Egy kis hétköznapi ember volt, olyan, mint bárki más. Amíg... ]
A KÖR TELJES
/ MEGLEPETÉS! HALOTT VAGY!/
1:
Frank Castle teljesen hétköznapi ember volt.
Negyven éves koráig.
Semmiben sem ütött el az átlagtól.
Negyven éves koráig.
Élte a mindennapi emberek egyszerĹą életét.
Negyven éves koráig.
Akkor hirtelen megfordult a világ; minden a visszájára fordult és kiesett a helyéről. Mintha a sors egyszerűen csak mögé settenkedett volna, rátette volna a kezét a hátára és azt mondta volna: - Meglepetés! Halott vagy! - Hirtelen és váratlanul annyi minden történt vele, amit egyszerű ésszel nem lehet felfogni, vagy elviselni. Frank Castle hétköznapi ember volt. Egyszerű ésszel.
2:
- Nem értem mi bajuk velem az embereknek. Nincs bennem semmi különös. Egyszerű hétköznapi ember vagyok. Mégis félnek tőlem. Tartanak tőlem. Igaz, nem régóta, csak két hónapja. Addig nem is ismertem ezeket az embereket. Munkám volt, dolgozni jártam, családom volt (volt családom?), hazamentem hozzájuk, vacsoráztam, néztem a tévét, néztem a kislányomat, ahogy játszik a labdájával. Milyen rég volt ez? Öt éve? Tíz éve? Vagy tényleg csak két hónapja? De hát az lehetetlen! Hiszen annyi minden történt azóta, amennyi addig összesen sem. Mi volt előtte? Emlékszem az esküvőnkre Annie-vel. Már két hónapja ismertük egymást, amikor be mertem neki vallani, hogy mennyire tetszik nekem. Újabb három hónapba, mire először ki mertem mondani a szemébe nézve, hogy mennyire szeretem. Ezután fél évvel hozzám jött. Nem én kértem, ő akarta. Nem mintha én nem akartam volna. De féltem, hogy elriasztom vele. Amikor rákérdezett, nem tudtam válaszolni. Csak bólintottam meredt arccal, kerek szemekkel. Talán akkor értettem meg, hogy ő is annyira szeret, mint én őt. A házasság nem rontott a kapcsolatunkon, sőt. Annyira szerettük egymást, mintha más érzés nem is létezne. Reméltem sose lesz vége. Egy évvel az esküvő után már megszületett a kis Annie. Imádtuk, minden este játszottam vele. Másfél évesen már tudott úgy szeretni, ahogy mi szerettük őt. Hancúroztam vele, nem tudta abbahagyni a nevetést. Azóta már nem nevet. Én sem nevetek. Soha többé. Talán soha többé.
3:
Eltelt néhány év. A kislányom öt éves lett. A feleségemmel ugyanúgy szerettük egymást. Féltem a születésnapomtól. Azt mondják, a 40. év fordulópont a férfiak életében. Nos, az enyémben bizonyosan az. Szembe kellett néznem az idő múlásával, ahogy mindenki másnak is szembe kell. Nem tudtam mi fog változni az életemben, mi lesz más. Ha a külső körülmények nem is változnak, meg fog-e változni a bensőm? Érzek-e majd folyamatos nyomást a mellkasomon, ahogy érzem: közeleg az öregkor? Milyen gyakran fog kísérteni a fiatalon meghalt apám szelleme? Negyven évesen halt meg. Nyolc éves voltam. Otthon ünnepeltük a születésnapját. A tortát ette. Aztán egyszer csak összeesett és úgy maradt. Mintha a sors egyszerűen csak a háta mögé osont volna: - Meglepetés! Halott vagy! - Annyira váratlanul történt, hogy napokig fel sem tudtuk fogni. Homályosan emlékszem csak az egészre. Látom még anyám kétségbeesett igyekezetét, ahogy sírva élesztgeti, hallom a hangját, ahogy zokogva ráborul, látom a mentőket és ahogy elviszik apámat. Az orvosok azt mondták: szívroham. De én nem hittem el. Anyám sem tudta. Néhány nap alatt megőszült és durva lett. Mindenért kiabált velem, ütött-vert. Végül őt is elvitték a mentők. A nagyszüleimhez kerültem. Ott nőttem fel. Azóta minden éjjel látom apám arckifejezését, amikor megállt benne az ütő. A meglepetést, a megdöbbenést, a halálfélelmet. Az utolsó pillanatban még rám nézett, mintha sajnálatot láttam volna a tekintetében. Mintha tudta volna, hogy most meg fog halni és az jutott volna eszébe, hogy vajon ezután mi lesz velem. Minden éjjel láttam. Amíg otthon aludtam. Most nincs itt. Hála istennek. Most nincs itt. De most nem is otthon alszom.
4:
Az iskolában jó tanuló voltam. De törékeny. Velem csúfolódtak a nagyobbak. Nekem tűrni kellett. Volt, hogy körbefogtak, a legnagyobb hozzám lépett és pofon vágott. Elfutni sem tudtam. Visszaadni nem mertem, tudtam, hogy sokkal erősebb nálam és csak provokál, hogy szétverhessen. Nem mertem visszaütni, csak álltam ott és féltem. Nagyon féltem. Nem elégedett meg azzal, hogy így megalázott mindenki előtt, elém állt vigyorogva és azt mondta: - Na mi lesz már, miért nem ütsz vissza? - Röhögött a társai felé fordulva, nagynak érezte magát, én meg csak álltam ott vörös arccal, meredt szemekkel és elfordulni sem mertem. A sírás fojtogatott. A kiszolgáltatottság-érzés. Soha. Soha többé! Jött a másik. Úgy lefejelt, hogy szinte nekirepültem a mögöttem levő falnak. Kemény fejem van, nem fájt. Már nem féltem, csak tehetetlen voltam. Röhögve mentek el. Szörnyű érzés volt. Tehetetlen vagy, kiszolgáltatott, röhögnek rajtad, mert félsz, borzasztó volt. Akkor és ott megfogadtam: soha többet! Ezt az érzést soha nem akarom érezni többet. Olyan kicsinek éreztem magam, olyan tehetetlennek. kiszolgáltatottnak és annyira undorodtam azoktól az emberektől, akik ezt tették velem. Aztán nagyszüleim tanácsára sportolni kezdtem, hogy az akaratomat erősítsem. Nagyon nehéz volt. Valami keleti küzdősportot tanultam, a nevére már nem is emlékszem. De nem is fontos. Nagyon sokat vertek minket. Sokszor eljutottam a tűrőképességem végső határára. De mielőtt túlléptem volna rajta, mindig pihenhettem. Így ez a határ egyre messzebbre tolódott ki, ahogy múlt az idő. Akkor ez nagyon sok élményt adott, ma már jelentéktelennek tűnik. Emlékszem, álltunk sorban, az edzőnk jött és addig ütött bennünket, amíg jól nem csináltuk. Volt egy olyan alkalom, amikor mérges volt ránk, mert lazsáltunk. Akkor jó sokat kaptunk, nagyon sok védést kellett csinálnunk. Minden akaratomra szükség volt, hogy ne menjek ki végleg az edzőteremből. Amikor egy-egy ütéssorozata után elment a mögöttem álló emberhez, nem tudtam mit tenni, teljes testemet teljes erővel befeszítettem, nyitott szájjal, hangtalanul ordítottam és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne hangosan kiáltsak, vagy ne sírjam el magam a fájdalomtól- és főleg, hogy folytassam.
Amikor vége volt az edzésnek, hazamentem, lerogytam a székre és hangosan zokogtam. De megkeményedtem lelkileg is. Akkor hagytam abba, amikor egy haladó szintű vizsgám nem sikerült. Tíz hónap alatt tanultam meg az anyagot hozzá, de életemben nem készültem semmire annyira, mint akkor arra. Ezt a próbát sosem felejtem el. Véreztem, izzadtam, összeestem, felálltam, rogyadozó lábakkal, de végig csináltam. Hat kilót fogytam hét óra alatt. Aznap este egy segédedző nézte végig a pontozó lapot. Kiszámította az enyémet. Épp, hogy, de sikerült! Nagyon boldog voltam: kb. öt másodpercig. Akkor mondta az edzőm, hogy egy szabályt nem tartottam be, így a vizsga érvénytelen. Egy kavics volt a kezemben. Azt szorítottam teljes erőből két ujjal, hogy ne sírjam el magam- így is könnybe lábadt a szemem. Amennyit szenvedtem, tűrtem és kibírtam ezért a fokozatért- és hiába.
Alkalmatlannak éreztem magam a folytatásra. És nem tudtam magammal mit kezdeni. Úgy éreztem minden életcélom elszállt, nincs értelme, hogy éljek. Üres voltam és tényleg nem tudtam magammal mit kezdeni.
De valahogy átvészeltem. A munkába temetkeztem. Aztán jött a katonaság.
Ott nagyon kellett fékezni magam. Volt, hogy úgy kitoltak velem a feletteseim, hogy utána a képembe röhögtek, tudva, hogy úgysem tehetek semmit. Tehettem volna. De ott nagyon vigyáztam, hogy mit teszek. Tudtam, hogy a szabadságom múlhat rajta.
Pár hónap után leszereltek. Nem tudom miért. Orvosok vizsgáltak és beszélgettek velem. Sokat. Alkalmatlannak találtak a további szolgálatra. Hazatérhettem.
Néhány év eseménytelenül telt el. Dolgoztam, pihentem, tanultam, lediplomáztam.
Egyre kevesebb értelmet találtam az életemben. Betegségek jöttek, újra munka, így ment sokáig. Ekkor ismertem meg Annie-t. ő vezetett ki ebből az időszakból. Újra magamra találtam. Ő lett az értelme az életemnek. Egy évvel később meg a kislányom. Imádtam mindkettőjüket. Most nincsenek. Nincs senkim. Nincs életem. Nincs célom. Én sem vagyok. Pusztán létezem.
És bosszúért kiáltok!
5:
VELEM?
Tényleg vége mindennek a halállal? Lehet, hogy találkozom apámmal?
Mit mondok majd neki? Nem tudtam elterelni a gondolataimat róla.
Számvetést csináltam magammal egy héttel a születésnapom előtt. Negyven éves vagyok.
A sok munkától minden testrészem fáj. Az élet már nem tartogat számomra semmit. Egyetlen örömöm a kislányom, ahogy nő és fejlődik. És Annie. A legmegértőbb feleség, aki létezett ezen a földön. Egy teljes hétig még gyönyörködhettem bennük.
Amikor eljött a nap és betöltöttem a 40. évet, tortával vártak otthon. De annyira depressziós hangulatban voltam, hogy nem mentem haza egyenesen a munkából, hanem leültem egy parkban egy padra és végiggondoltam az életemet újra. Már régóta kellett volna és most ideje volt időt szakítani rá. Mire hazaértem, késő éjjel volt. Rendőröktől hemzsegett a ház.
Félőrülten rohangáltam ide-oda, szólongattam a feleségem és a kislányom. Az egyik rendőrt leütöttem, mert nem mondta meg azonnal mi történt. A másik elmondta.
Este egy fiatalokból álló banda járt arra félig részegen és betörtek a házba. Mindent szétvertek, a kislányom...megfojtották egy zsinórral. Egyszerűen felakasztották a lámpavasra. A feleségem összeverték és megerőszakolták. Röhögve mentek el. A szomszédok értesítették a rendőrséget.
És mindez alatt én egy parkban ültem és nem tettem semmit! Ó, istenem! Ha ott lettem volna! Ha hazamentem volna, nem pedig ilyen önsajnálatba kezdek az élet megállíthatatlansága miatt!
Megvédhettem volna őket! Megállíthattam volna őket! Istenem! Megfojtották... és én csak ültem. Összeverték, megerőszakolták...és közben én csak ültem!!! NEEEEM!!!
Nem akarok erre gondolni!! Nem akarok! Nem! Nem.
Ez már rég volt. Nagyon rég. Mikor is? Nem, nem két hónapja. Egy egész élettel ezelőtt. Amikor meglátogattam Annie-t a kórházban. Nem ismert meg. Csak nézett maga elé üveges szemekkel. Amikor hozzáértem, felsikított, elhúzódott az ágyában, két kézzel fogta a fejét, úgy rázta és csak sikított és sikított a végtelenségig. Ültem mellette a széken és a kezembe temettem az arcom.
Nem tudom mennyi idő múlva álltam fel. Órák múlva? Napok múlva? Ő még mindig csak bámult maga elé, semmi értelem nem volt a szemeiben többé. Lehet, hogy az enyémben sem.
Azt mondják, negyvennél kezdődik a halál. Igazuk van. Amiért éltem, mind meghaltak. Velük együtt haltam meg én is. És velük együtt fognak meghalni azok is, akik ezt tették!
Lehet, hogy nem pont csak ők.
Mindenki, aki ezt tehette volna.
Mindenki, aki még megtehetné.
Amikor felálltam, már nem voltam ugyanaz. Egy hideg gép voltam. Amit lehetetlen leállítani.
Teljességgel lehetetlen.
6:
Most itt fekszem a mocsokban. Ez a helyem. az utam. A házba már nem tudnék vissza menni. Oda, ahol AZ történt. Annyi emlék... annyi fájdalom kötődik ahhoz a helyhez. Annyi szép emlék, ami most fáj... nagyon fáj. Nem bírom elviselni a gondolatát sem. Itt sokkal jobb. Egyedül a sötétben. A szennyben. Itt nincs senki. Ide nem jön senki. Csak én vagyok. Én és a bosszú. Ez az én fűtőtestem. Ez az én erőm. Ez az életem.
Kezdetben nehéz volt. De kitartottam. Most már jó. Mintha egész életemben ezt csináltam volna. Két hónapja vagyok itt. Igen. Most már emlékszem. Két hónap. A két hónap alatt tizenhat szemétládát nyírtam ki. De előtte összerugdostam őket és levágtam róluk egy-egy testrészt. Mindegyikből mást. Már egész szép gyűjteményem van. De nem hagyom abba. Még nem. Még nagyon sokan vannak. Ki tudja, meg tudom-e valaha is, hogy kik voltak azok? Érdekel egyáltalán? Lehet, hogy már megfizettek. Lehet, hogy még meg fognak. Így, vagy úgy, megkapják, ami jár nekik. Megkapják. Tőlem. Mert én vagyok a bírájuk. Az istenük. A hóhéruk. És a legrosszabb rémálmuk.
7:
Már mindenki tudja, hogy létezem. A két hónap alatt hírem ment. Félnek. Rettegnek. Hogy ők lesznek a következők. Tudom. Hallottam. Félnek éjjel kijönni az utcára. Mégis kijönnek. Ez az életük. És ez lesz a haláluk is.
8:
A rendőrség is keres. De sosem fognak megtalálni. Itt nem. Most ébredtem fel. Itt minden csendes. Sötét és nedves. Úgy érzem itt az ideje indulni. Vár a kötelesség. Az eskü. A fogadalom. A szórakozás? Végül is az embernek az életcélja mindig olyasmi, amire vágyik, amiben kedvét leli. Tehát szórakoztatja. Nekem ez az életcélom. A vágyam. Valaki azt mondta, hogy az ember a vágyait nem változtathatja meg, legfeljebb uralkodhat rajtuk. Igaza volt.
De én nem uralkodom. Szabadjára engedem őket, hogy kitombolhassák magukat.
Most is tombolni vágynak. Indulok.
9:
Némely éjszaka nem kell sokat várni, hogy találj valamit. Hamarosan megtaláltam, amit kerestem. Három gazember volt az, amint éppen egy idősebb férfit raboltak ki. Kést szegeztek a torkának, elvették a tárcáját és már ütötték. Egy sötétebb beugróban volt mindez, úgyhogy csak későn vettek észre. Elálltam az egyetlen kijáratot, úgyhogy tudtam: közülük egy az enyém lesz.
- Nézd már, egy önkéntes halálra ítélt! - fordult felém az egyik.
- Mit akarsz itt, ember? Talán túl sokáig élvezted már az életed? - jött oda a másik is. A harmadik még belerúgott egyet a földön fekvő férfibe, úgy lépett előre:
- Ez úgyis túl könnyű volt itt előtte! Nem volt szórakoztató. Ez majd az lesz! Mit akarsz te itt egyedül?
- A halálodat akarom. - mondtam nyugodtan és már repült is a késem az egyikük nyaka felé. Gyors volt. Maga elé kapta a kezét, abba állt bele a kés. A másik kettő máris rám ugrott, míg ez felordított.
Már kevésre emlékszem a tanult harci modorból, de amit felejtettem, azt helyettesítette a düh. Ez az, ami hiányzott belőlem akkoriban, főleg az edzéseken. Az IGAZI düh. Amit meg kellett tanulni irányítani. Uralni. Most nem kell. Szabadjára engedhetem. Meg is teszem.
Az egyiknek elkapom a ruháját és máris eltöröm a nyakcsigolyáját, miközben a másikba belerúgok. Az előző kihullik a kezeim közül. Ennek könnyű halála volt. A harmadik el akar szaladni. A kést már kihúzta a kezéből. Utána rohanok. Elkapom. A falhoz nyomom. Akit lerúgtam, közben felkelt és elrohant. Hadd fusson. Hadd vigye a hírt a többieknek. Hadd féljenek. Hadd egye őket a félelem valakitől, aki alig létezik.
Lassan nézek a szemébe az áldozatomnak. Kerek a szeme a rémülettől. Nem a kés miatt, ami a nyaka előtt van. A tekintetemtől ijedt meg igazán. De nem sajnálom. Egy kicsit sem.
- Amikor ennyire meg vagy rémülve, nem csoda, hogy sikítani akarsz. De nem teszed.
- Ne... ne!! Kérem... ne!
Belevágok az öklömmel a képébe. Nem bírom hallgatni, ahogy könyörögnek. Könyörögnek valamiért, amit ők sosem adnának. Önelégült vigyorral állnának, saját felsőbbrendűségüket érezve. Kihangsúlyozva. Eltelve vele.
De milyen kicsivé válik ilyenkor! Csúszómászó. Féreg. Undorító. Hát nincs bennük egy cseppnyi önbecsülés sem? Undorító! Nem bírom hallani! UNDORÍTÓ!! Rajta térdelek és levágom a kezéről a kisujját. Ez még nincsen. Úgy ordít, mintha a nyakát vágtam volna el. Pedig az még hátra van.
- Könyörgöm, bármit megteszek, csak ne bántson... kérem...! Könyörgöm!
Nézem szótlanul. Bámulom a szemeit. Fél. Nagyon fél. Jó.
- Meglepetés! Halott vagy!
10:
Újra itt fekszem a mocsokban. Jó itt. Megint kettővel kevesebb. Nagyon helyes. Bár az egyik elég jól megúszta. Azonnal meghalt. Még rá se döbbent, hogy már nem él. Rám ugrott és meghalt. Még arra se volt ideje, hogy megbánja. Esik. Bőrig áztam. Fázom. Behúzódok egy eresz alá. Itt sincs sokkal melegebb. De nem számít. Ami számít az az, hogy most már van értelme az életemnek. Hiszen annyi féreg szaladgál még kinn az éjszakában, hogy amíg élet (ami talán nem tart soká), kevés lesz ahhoz, hogy valamennyit kiirtsam. De nem számít. Én mindent meg fogok tenni, hogy minél több a csatornában végezze. Előbb-utóbb én is köztük leszek. Nemsokára találkozom majd eggyel, aki jobb nálam. Aki nem téveszt. Vagy akinek szerencséje lesz. Akkor én is meghalok. Ez sem számít. Csak az, hogy addig még minél több rohadékot nyírjak ki. Hogy most már van miért élnem. Mindenki az élet értelmét keresi. Pedig mindenki előtt ott van karnyújtásnyira. Csak nem ismerik fel. Nem tudják, hogy az az. El kell gondolkodni. Ki kell választani. Ahogy az ember megtalálja, felszabadul. Én most szabad vagyok. Egyelőre. Ez igaz. De imádok az lenni.
11:
Eltelt újabb néhány éjszaka. Eseménytelenül. Egyszer megláttak és felismertek- elmenekültek. Aztán nem volt semmi. Aztán volt egy razzia. Akkor én futottam el. A zsaruk az én oldalamon állnak. Ők is azt teszik, amit én, csak ők finomabban. De közös a célunk: megtisztítani az utcákat a szennytől, a mocsoktól. A különbség az, hogy akivel én találkozom, az nem fejlődik jobbá, tapasztaltabbá a rácsok mögött. Az meghal.
Kezdem szeretni ezt az életet. Nyugodt, csendes. Nincs miért aggódni. Abban a másik életben állandóan aggódni kellett valamiért. Nincs pénz valamire, nem sikerül valami, ilyenek. Most mi van? Találok valakit éjjel? Meglátjuk. Felébredek-e reggel? Kit izgat? Túlélem-e az éjszakát? Nem mindegy? De. Mindegy. Most már minden mindegy. Van egy küldetésem, amit el kell végeznem. Ha sikerül- jó. Ha nem- akkor meg már úgyis mindegy. Ilyen egyszerű lett minden. Nem rossz. Nem rossz.
12:
Éjszaka van. Indulnom kell. Elered az eső. Érdekes. Nem kellemetlen. Inkább hűsít. Forró éjszaka van. Jól esik. Érzem, hogy csorog végig az arcomon, a hajamon. Hallom, ahogy az egyre növekvő pocsolyákban csobban a lábam. Az utcákon halvány fények pislákolnak, alig félhomály van csak. Épeszű ember ilyenkor ki nem teszi a lábát otthonról. Nos, én a többieket keresem. Szerencsém van. Két kölyök éppen egy üzlet ajtaját akarja feltörni az utca túloldalán. Kettővel megint kevesebb lesz. De minimum eggyel- még ha az én is leszek. Meglátnak. Elfutnak. Félnek tőlem? Vagy felismertek? Nem tudom. Futok utánuk. Befutnak egy házba, fel a tetőre. Azt hiszik ott eltűnhetnek. Tévednek. Utolérem őket. Lépcsőfutásban mindig jó voltam, bár kissé elszoktam tőle. A tüdőm robbanásig feszült, mire elkapom az egyiket. Lendületből szúrom bele a kést. Egyelőre csak a hátába, a többi majd ezután jön. A másik közben rám ugrik, gurulunk. Elrúgom magamtól. Egy vascső mellé esik. Felkapja és azzal ugrik vissza. Az ütést a fejemnek célozta. Kivédem, de a karom szinte kettéreped. A következő ütés elől épp, hogy elkapom a fejem és a vállamon landol. A kezem egyből leesik. Nem mozdul. Egyetlen egyet tehetek. Amire nem számít. Ő van a tető széle felé. Hosszan ordítva ráugrok. Közben lesújt, de csak a hátam találja el, szinte erőtlenül- nem is érzem. Elejti a rudat. Mindketten fekszünk. Beleüt a fájó vállamba. Felordítok. Elővesz egy kést. Nem tudom miért csak most. Talán érzi a végkifejletet? Szúr vele, de elkapom a karját az ép kezemmel. Csavarok rajta, közben térddel felrúgom. Lehanyatlik. Rátérdelek. Bár jobbkezes vagyok, most csak a bal kezem működik. Abban van a kés. Kár, hogy egy kézzel semmit se tudok levágni róla. Hasának szegezem a kést. Látom a szemeiben a rémületet. Olyan, mint a többiek. Ugyanúgy is hal meg.
Visszamegyek a másikhoz. Épp kiszedte valahogy magából a kést. Némi erőt is visszanyert. Késdobáló lehet. De elhajolok. Menekülésre fogja a dolgot. Utána ugrok, elkapom. Nekem csak egy kezem van, neki vérzik a háta. Egálban vagyunk. Nem mintha érdekelne. Gyűrjük egymást és közeledik a tető széle. Elég magas tető. Már nagyon fáradt vagyok. Utolsó erőmmel taszítok egyet rajta, de magával ragad. Felülkerekedik. A fejem lelóg a tetőről.
- Nesze, te rohadék! Most megdöglesz! Most megkapod! - ordítja és nyom előre. Tudom mire gondol. Nem sokban különbözünk. Igazából egyformák vagyunk. A különbség csak az, hogy én már a halált várom. Ő még élni akar. A szemébe nézek.
- Meglepetés! Halott vagy!
Megragadom és átdobom magamon. Görcsösen kapaszkodott belém és a lendülettől én is zuhanok vele együtt. Csak én csendben. Egy hatalmas konténer szemétben landolunk. Alighanem elájultam. Amikor feloszlott a feketeség, még mindig éjjel volt. Talán csak percekig voltam eszméletlen. Talán órákig. Próbálok megmozdulni. Minden csontom fáj. Most hosszabb szünetet leszek kénytelen tartani. Sikerül felállnom. A fickó ott fekszik mellettem. Nem veszem magamnak a fáradtságot, hogy megnézzem, él-e. Ha nem- mindegy, ha igen- élete további részét kórházban fogja tölteni. Nyílt sebbel ekkorát zuhanni? Szerintem meghalt. Lehet, hogy nekem is van belső vérzésem. Akkor én sem érem meg a reggelt. Alig bírok elvánszorogni. Az eső felüdít. Visszaérek a helyemre. Lefekszem. Hosszú alvásra lesz szükségem. Elkezdem.
13:
Csak annyit mozogtam, amennyivel ételt tudtam szerezni magamnak. Még szükségem van egy-két napra és akkor folytatom ott, ahol abbahagytam. Jót is tett ez a szünet. Volt időm gondolkodni. A csőcselék azt gondolja eltűntem- és bátrabban elő mernek bújni. És most van időm ezalatt a pár nap alatt elmenni... meglátogatni... a kislányom sírját... a temetőben. Az egyetlen dolgot, ami még számít nekem. Bár már halott. De mégis. Oda el kell mennem. Ott állni a hófehér sír előtt. Állok és nézem a sírkövet. Bámulok magam elé. Megremegek. A hidegtől? Most esett le az első hó, bár még csak ősz van. Vékony hótakaró borít be mindent és sűrű pelyhekben esik továbbra is. Bár holnapra nem kétséges - elolvad. A telihold fénye ragyog a csillogó havon, amit még nem szennyezett be emberi láb. Mindent sima, fehér, ropogós hó borít, kivéve, ahol én jöttem el. Ropogott a lábam alatt és enyhe bemélyedések maradtak utánam. Most itt állok. Csend van. Hallani lehet az enyhe szél zaját. Elborítanak az emlékek. Emlékek egy életről, ami nem is létezett soha. Emlékek egy gyermekről, aki egy más világban az én gyermekem volt. Egy másik korban. Milyen elérhetetlenül messze volt ez innen! Még az is megfordul a fejemben, hogy visszamennék a régi életembe, ha legalább ő életben maradt volna. De túl sok a "ha" és a "volna". Itt vagyok. Ő ott van. És hiába állunk egymástól pár lépésnyire, mégis félelmetesen nagy szakadék választ el minket. Áthidalhatatlan. Áttörhetetlen. Mérhetetlen. Szörnyű. Állok a néma hóesésben, nézem a holdfényt a csillogó havon, hallgatom a csendet... ez a halál bejárata. Nemsokára én is bemegyek. De előtte még betuszkolok rajta néhány gazembert. Azt is, aki a lányomat előttem engedte át. Azt is.
14:
Újra az utcán ébredek. Egy sikátorban. Egy sarokban. Már nem is fáj semmim. Alig. Szinte jól érzem magam. Új erőt érzek magamban. Frisset. Annyira, hogy újra a kislányomra gondolok. Arra a másik világra. A két kitárt karjára, ahogy meglátott, amikor hazajöttem. Ahogy odafutott hozzám. A karjaimba ugrott. Én meg felkaptam és magamhoz szorítottam. Ahogy szeretett. Ahogy szerettem. Ahogy... Ahogy... Sírás fojtogat. Nem fogok erre gondolni. Erőt kell vennem magamon. Az a lét nem is létezett soha. Vagy még az előző életemben. Akkor én is meghaltam. Meghaltam velük együtt. Nem volt tovább. Semmi sem volt. Aztán kaptam még egy lehetőséget. Visszajöhettem a Földre, vissza e világba, ha elvállalom azt a súlyt, azt a terhet, amit kénytelen leszek elviselni. Hordani. Alkut kötöttem az ördöggel. Elvállaltam. Most újra itt vagyok. Ezen a Földön. Nagyon megváltozott, mióta utoljára itt voltam. Akkor kék volt az ég, színesek a virágok, sütött a nap. Most szürke. Minden szürke. Néha fekete-fehér. Nem süt a nap. Nincs is nap. Nincsenek virágok. Nincs szeretet. Nincs élet. Nincs semmi. Csak én vagyok. Én s a bosszú. Visszajöhettem. Nem volt miért. De visszajöttem. Elpusztítani azokat, akik miatt a világ megváltozott. És nem csak azokat. Azokat is, akik miatt megváltozhatott volna. És akik miatt más világa is megváltozik. Elfogadtam ezt az önkéntes száműzetést. Miattuk. Igen. Miattuk. És egy kicsit magam miatt is.
15:
Új erőre kaptam. TENNI akarok! Folytatni! Büntetni! Mindenkit, aki nagyobbnak, többnek képzeli magát másoknál! Mindenkit, aki annyira eltelik sajt felsőbbrendűségével, hogy lenéz másokat, hogy kiröhög másokat, hogy MEGALÁZ másokat! Mindenkit, akit szórakoztat, hogy bánthat másokat, akik tehetetlenül fekszenek előtte, kiszolgáltatva nekik! Mindenkit, aki annyira kegyetlen és hideg, hogy képtelen érezni más fájdalmát, miközben ő okozza azt! Aki annyira el van telve magával, hogy azt hiszi vele ilyen sosem történhet, mert ő olyan erős és sebezhetetlen! És legfőképpen mindenkit, aki, ha mégis kiszolgáltatott helyzetbe kerül, nem bírja azt elviselni, hogy ő lett az áldozat és kegyelemért könyörög, azért, hogy ne bántsák, mert nem bírja elviselni a fájdalmat, ugyanazt, amit ő rendszeresen okoz másoknak!!! EZT azonnal megölöm!!! Remélem ma találok egy ilyet. Mert a hangulatom megvan hozzá. Már három órája mászkálok az utcán. Semmi. Az égvilágon semmi. Aztán végre meglátom. Meglátom! Nem bírom! Kicsit elsötétül minden előttem, úgy érzem. Egy család. Egy férfi, egy nő és egy kislány. Talán moziból hazafelé. Talán egy partiról. Talán nem. Talán a kocsi romlott el útközben. Mit keresnek ezek az utcán ilyenkor? Amikor megláttam őket egy sarok mögül kifordulva, már nem voltak egyedül. Három fickó állt előttük, talán harminc évesek, ha lehettek. Nem tudom mit akarhattak pontosan, amikor én megláttam őket, az egyikük épp beleütött a férfi arcába, aki egy fának csapódott. A nő felsikoltott, odaugrott hozzá, a kislány pedig moccanni sem mert. Talán tíz éves sem volt. Rohantam. Teljes erőmből rohantam, mintha az én életemről lett volna szó. Pedig az övékéről volt. Csak még nem tudták. De én már tudtam. Tudtam, hogy ez az egyetlen helyzet, amikor nem veszíthetek. MOST győznöm kell! És ha győzök az azt jelenti, hogy ők meghalnak. Ezúttal igen. Egy egész családot bántanak. Ha csak ennyi az egész, amit csinálnak, amennyit eddig láttam, már azért is megérdemelnék! Megalázzák a férfit az egész családja előtt! A felesége előtt, aki szereti őt és akit védelmeznie kellene! A lánya előtt, aki hisz benne és felnéz rá! Két csodálatos érzést összetörtek egy pillanat alatt és még rátesznek azzal, hogy meg is alázzák a férfit! Esetleg bánthatják a nőt és a lányukat is! A lányukat! Ahogy az én lányomat is! NEM! Ezt nem hagyom! Bármi is lesz, őt megvédem! Ha már a sajátomat nem tudtam... Futok. Futok, mint az őrült. Már észrevettek. Először megdöbbennek. Aztán látják, hogy egyedül vagyok és megnyugodnak látszólag. Mire gondolhatnak? Hogy rendőr vagyok? Esetleg valami mentőangyal? Vajon sejtik? Sejtik, hogy a Halál vagyok, maga a Végzet, hogy a végzetük fut feléjük? Láthatólag nem, mert nyugodtak maradnak. Most már mindhárman felém fordulnak. Az egyiknél kés villan. Nem érdekel. A legtávolabbi a biztonság kedvéért még egyet üt a szerencsétlen férfi arcába, hogy az lehanyatlik. A felesége és a lánya odaugranak hozzá- élesztgetik. Odaértem végre. Most már csak őket látom. Épp ideje, mert kezdett kiszakadni a tüdőm. Mivel mind felém fordulnak, lassítok. Aztán megállok. Még három lépés maradt. Lihegek. Egyelőre méregetnek, ők sem jönnek közelebb. Amíg felmérnek, gúnyolódással leplezik félelmüket. Mert külön-külön egyikük se mer támadni. Csak egyszerre. Na de azt nem várom meg. Az első lépés az enyém. És a következők is.
16:
- Valami nem tetszik, haver? - kérdezte a közelebbi.
- Talán irigyled annak a másik pofának a sorsát?
Két okból se válaszoltam. Nem akartam magam fárasztani a beszéddel és túlságosan lihegtem, hogy folyamatosan tudnék beszélni.
- Mi van, beszartál? Azt hittük mondani akarsz valamit! - a többiek nagy röhögéssel válaszoltak erre.
- Úgy érzed hős vagy, hogy beleavatkozol mások dolgaiba?
- Szánalmasak vagyok és undorítóak- mondtam végre.
- Nézd már, egy illemtanár! - mondta a közelebbi és tett egy lépést előre. A másik kettő újra röhögésbe fogott. Ezt a pillanatot használtam ki és ugrottam előre teljes erővel, teljes lendülettel, az egész testsúlyomat beleadva egy rúgásba, amitől az első ember nekirepült a falnak és elájult. Nagyot csattant a feje a kövezeten. A másik kettőnek torkán akadt a nevetés. Előreugrottak. Az egyik szúrt a késével, kifordultam és oldalról akkorát vágtam az arccsontjára, hogy hatalmasat üvöltve a földre esett. A harmadik egyből futásnak eredt. Azonnal utána vetettem magam. Nem jutott messzire. Utolértem a harmadik háznál és ráugrottam. Elestünk. Ő volt alul. Ahogy földet értünk, azonnal belevertem az orrába ököllel, hogy folyni kezdett belőle a vér. Felálltam, felrángattam őt is az ingénél fogva és teljes erőből fejbe vágtam. Alighanem elájult volna, de még esése közben alulról úgy állon rúgtam, hogy valószínűleg darabokra tört az állkapcsa. Otthagytam, visszafordultam a többiek felé. Ahogy megfordultam, lemerevedtem a döbbenettől. Az egyikük ott állt a kislány mögött és kést szegezett a torkának. A szülei mindketten a földre borulva feküdtek. Valószínűleg az anya segíteni akart a lánynak, erre leütötte ez a mocskos állat. A harmadik még mindig a fal mellett feküdt. Lassan indultam feléjük. - Ne merj idejönni, te rohadék, vagy átvágom a torkát! Nem érted??! Ne közelíts!! Megálltam két lépésnyire tőle. Láttam a szemében azt a vadállati rémületet, amit csak sarokba szorított állatoknál lehet látni. Talán rájött ki vagyok. Biztos hallott már rólam.
Láttam a kislány szemét is. Rémült volt. Ijedtséggel vegyes halálfélelem ült benne. Az arca megfagyott. Ha ez a lány túl is éli ezt az éjszakát, többé semmi sem lesz számára ugyanolyan. Ha nem kerül elmegyógyintézetbe, akkor is egész életre idegbeteg lesz, egy szellemi roncs. De elhatároztam, hogy akkor is megmentem! Legalább az letét megmentem! Ha ez az utolsó jó cselekedet is az életemben, ezt a gyereket nem engedem bántani! Egyszerűen NEM HAGYOM!! Nem hagyhatom! Csak egy gyerek! Egy kicsi gyerek... egy lány... mint az enyém is... mint az én lányom is!!! MINT AZ ÉN LÁNYOM IS!!! Szörnyű ordítás tört ki belőlem, úgy ugrottam előre, mint még soha életemben. Soha ilyen erejű ütést még nem ütöttem, mint akkor. A rohadék azonnal a földre esett, még megmozdulni sem volt ideje. Ráugrottam, ököllel ütöttem az arcát jobbról-balról, felemeltem a fejét és belevertem a földbe, felrántottam, egy kézzel fogtam, a másikkal ütöttem sorozatban egymás után és közben üvöltöttem, üvöltöttem megállás nélkül. Végül elengedtem. Egy véres húscafat esett a földre elém. Úgy elfáradtam, hogy szinte mellé estem a földre. Majd lihegve fordultam meg. Nem hittem el, hogy még mindig nincs vége. Maghoz tért közben, akit először rúgtam a falhoz és most ott állt az anyjára boruló lány fölött tántorogva. Elkapta a lányt a hajánál fogva és felrántotta maga mellé. A kislány felsikított. Tudtam, hogy most vesztettem. Ami erőm még maradt, azzal előreugrottam. Maga elé rántotta a lányt. A levegőben voltam, nem tudtam már kitérni. Magam elé tettem a tenyeremet, hogy ne okozzak sérülést neki, ahogy nekiesek. Nem láttam semmit, csak a kicsi lányt. Nem láttam, hogy annak az állatnak már ott a kés a kezében és hogy pont a lány mögött áll, amikor előrántja. Csak azt láttam, hogy mind a hárman a földre zuhanunk és a gyereknek furcsán megvonaglik a teste. Azonnal leugrottam róla és akkor értettem meg. Annyira váratlanul érte a támadásom, hogy miközben egyik kézzel maga elé rántotta a lányt, a másikkal a kését vette elő, ahogy látta, hogy az összeütközés elkerülhetetlen, védekezőleg, reflex-szerűen maga elé kapta az egyetlen szabad kezét. És abban kés volt. Egy másodpercre megállt körülöttem a világ. Nem láttam a gyilkost, nem láttam az áldozatot, nem láttam semmit, csak a kést és a vért. És a saját arcomat. Azt az arcot, amelyik felelős ennek a gyermeknek a haláláért. Aki - ha nem létezik- talán másképp alakultak volna a dolgok. Aki igazságosztónak hitte magát, azt gondolta jobbá teheti a világot, ha elpusztítja a csőcseléket. Aki most itt áll és egy világ súlya nehezedik a mellkasára. Egy gyilkoséra. NEM!! Én csak segíteni akartam! Én nem akartam, hogy így legyen! Én meg akartam őt védeni! Ez nem az én hibám! Nem én vagyok az oka, hogy meghalt! Nem! Mint egy lassított felvételen látom, ahogy a vérző fejű férfi feláll és a lány is megpróbál feltápászkodni, de félútról visszaesik és végleg elterül, kibuggyan a szájából a vér.
NEEEEEM!!! Szinte sikítva ugrok rá az emberre. Két kézzel kapom el a fejét és át akarom harapni a torkát!! Ledöntöm a földre és még akkor is ütöm és ütöm és ütöm, amikor már régen nincs benne élet.
17:
Megint a sikátorban ébredek. Nem tudom hogy kerültem oda. Nem is érdekel. Hallosan fáradt vagyok. Tudom: többet nem csinálhatom. Tovább nem folytathatom. Itt véget ért valami. Megszakadt valami bennem. Becsukom a szemem. Újraélem az éjszaka minden pillanatát. Néha fáj. De már nem éget. Már kiégetett. Kiégtem belülről. Nem érzek semmit. Érzéketlenné váltam. Tudom: ha most folytatnám, az már nem lenne ugyanaz. Hideg gyilkológép válna belőlem. Egy részem kívánja is ezt. A másikat viszont nem érdekli. Nem érdekli semmi. Igen. Miattam halt meg. Mert nem gondolkodtam. Ezt többet nem tehetem. Ha a szülei élnek, mit érezhetnek? Amit én éreztem, ugyanazt? Ha valamelyikük látta mi történt, mit gondolhat? Mit gondolhat... rólam? Lehet, hogy most ez az ember is eldobja az eddigi életét és a továbbit az éjszakában tölti úgy, mint én? Vajon magát hibáztatja-e mindazért, ami történt? Hogyha aznap éjjel nem mentek volna sehova... vagy ha szereztek volna egy taxit... vagy, ha egy kicsivel előbb indulnak el... ha nem öltözködtek volna annyi ideig, ha nem bajlódik olyan sokáig azzal, hogy beinduljon a kocsi... bármelyik. Bármelyik elég lett volna arra, hogy ne találkozzon azzal a három emberrel... vagy legalább velem!
Vannak alkalmak, amikor mindenünket odaadnánk azért, hogy visszapörgethessük az időt egy kicsit... csak egy nagyon kicsit... de nem lehet. Nem lehet. Az életben a legapróbbnak látszó dolgokban is olyan döntéseket kell hoznunk, aminek vállalni tudjuk minden lehetséges következményét. Vagy, ha nem is vállaljuk, legalább tudjunk megbirkózni velük. Vagy bírjuk elviselni.
18:
Hazamentem. Átöltöztem. Megmosakodtam. Mielőtt végképp összecsapnak a hullámok a fejem fölött, meg kell látogatnom a feleségemet. Megnézni mi van vele. Amíg még tudok rendesen gondolkodni.
Az előtérben a félelem szorongatja a szívem. Vajon mi lehet vele? Él még? Kigyógyult a sokkból? Megismer majd?
Belépek a szobájába. Már nyugodt, nem úgy, mint utoljára. Ül az ágyon, üveges szemekkel néz maga elé. Amikor eléguggolok, a szeme se rebben. Amikor szólok hozzá, akkor sem. Amikor hozzáérek, egyetlen izma sem rándul meg. Ekkor már tudom, hogy folytatnom kell. Már nem a lányomért. Annie-ért.
Amikor kifordulok a folyosóról, ledermed mindkét lábam. Az egyik teremből épp kihozzák azt a nőt, akivel pár éjszakával ezelőtt... akinek a lányát... aki...
Nem bírok elmozdulni, úgy nézem őt. Őis észrevesz. Egy pillanatra tágra nyílnak a szemei, majd őrjítő sikításba kezd, a haját tépi és vonaglik a két ápoló kezei közt, amíg össze nem esik. Úgy érzem ez az utolsó csepp. Kezdenek összecsapni a fejem fölött a hullámok. Úgy érzem ha továbbra is próbálok e világban gondolkodni, fel fogok robbanni, meg fogok őrülni. Kezd összemosódni minden a fejemben, minden gondolat, minden kép, minden hang egy nagy alaktalan masszává, amit nem tudok kifejezésre juttatni. Csak egy valami világos: addig nem nyugszom, amíg ki nem nyírom azt az egyet is, akit akkor éjjel életben hagytam.
19:
Több hónap telt el. Minden újság rólam ír. Azóta nem számolom hány gazemberrel végeztem. Néha könnyű volt. Néha csak szerencsém volt. Sok sérülést is szereztem ezalatt. Tudom, így egyre közelebb jutok ahhoz, hogy egyszer én maradjak alul. De nem érdekel. Azzal a harmadik fickóval még azóta se találkoztam. Pedig minden nap őt keresem. Persze a törött állkapocs soká gyógyul. Olcsón megúszta. Legközelebb nem fogja. Néha azon kapom magam, hogy halálfélelmem van. Rájövök: addig nem halhatok meg, amíg azt a szemetet el nem kapom. Addig is a kimerülésig irtom a többieket. Ide abszolút illik a mondás: "Hadd hulljon a férgese!"
20:
Az utcán sétálok. Félhomály van. Felhő takarja a Holdat. A lámpák csak pislákolnak. Rám rontanak négyen. Mint a lassított felvételeken, úgy érzem a sajt mozdulataimat, nem tudok védekezni ennyi ellen. Legyűrnek. Elájulok. Amikor magamhoz térek, egy sötét szobában vagyok egy székhez kötözve. Előttem a négy ember. Az egyikük az én emberem. Felismerem. Ő is felismer. Össze-vissza ver. A többiek is. Napokon át vernek, kínoznak órák hosszat. Késekkel vagdosnak, gyertyával égetnek, bottal ütnek, köpdösnek, a hajamat tépik ki tincsenként. Az elején még próbáltam keményen tartani magam, de mára már nem megy. Fohászkodtam, hogy legalább addig bírjam ki, amíg megölöm ezt az állatot, de nem bírom tovább. Félek. Félek, hogy megtörök, félek, hogy meghalok, mielőtt a dolgom bevégezném. Félek, hogy milyen új kínzást találnak ki megint. Félek, hogy mikor jönnek újra és mennyi ideig csinálják még. Félek, hogy nem bírom. Félek, hogy elsírom magam. Félek, hogy fájni fog, hogy nem bírom tovább elviselni, hogy nem bírom tovább. Ha végleg megtörök, végem. Félek, hogy eljutottam arra a pontra, ahol ez a határ van. Bár próbáltam sokáig tartani magam, hogy nem halhatok meg addig, amíg el nem intéztem azt a mocskot, de az akarat halála a fájdalom. Van, hogy már nem tud felizgatni a bosszú, az ellenség, semmi, csak meg akarok halni, hogy véget érjen ez a kín. A hosszú napok alatt többször elájultam, de fellocsoltak. Nem tudom mennyi idő telik el, nem érzem az idő múlását. Csak abból tudom, hogy nem évek óta vagyok itt, hogy azóta nem is ettem. Miközben újra elájulok, hálát adok az égnek, hogy megint bírtam eddig és úgy érzem ez már az utolsó, ebből már nem ébredek fel többet. De mégis sikerül új erőt merítenem valahonnan és megint azt hiszem, hogy nem halhatok meg addig, amíg ezek élnek! Csak addig még! Addig nem!
Lassan elsötétedik minden, érzem a halál jeges szorítását a szívem körül. Egy sötét alagútban megyek. Hallottam már erről az alagútról, de még sosem láttam. Borzasztóan sötét, a saját kezemet se látom. Nem tudom mióta megyek ott, azt se honnan jöttem, csak azt, hogy ki kell jutnom belőle! Megyek, megyek, de sehol semmi támpont, mindenhol csak feketeség, mintha sosem lenne vége ennek az alagútnak. Már futok, rohanok, a szívem összeszorul. Mióta mehetek itt? Órák óta? Napok óta? Reménytelenül futok tovább, de nincs, soha nincs vége. Már remegek a félelemtől, hogy itt maradok bezárva ebben az alagútban egész letemben és csak futok, csak futok, csak futok! A lábaim reszketni kezdenek, az idegeim felmondják a szolgálatot, érzem, ez a vég, itt fogok meghalni ebben a végeláthatatlan sötét folyosóban. Összeesek, de megyek tovább. Csak megyek és megyek, amíg már nem tudok többé felállni. Négykézláb mászom tovább előre és előre. Elterülök. Fekve is vonszolom magam tovább, őrülten kaparva a földet. Elfogy minden erőm, elterülök újra. Az ujjaim görcsösen markolják a levegőt a félelemtől. Mit csinálok én itt? Ez nem történhetett meg velem! Valaki segítsen nekem! Ó, kérlek istenem, segíts nekem! Mindent el akarnak venni tőlem! Nem akarok meghalni! Még nem! Még nem! Mászom tovább; érzem itt az ideje meghalni. De még mászom és el se hiszem: messze, nagyon messze gyenge, pislákoló fényt látok magam előtt. Hörögve indulok meg felé, újra négykézláb, a reménytől új erőre kapva. Megyek, megyek, a fény egyre élesebb, egyre nagyobb, egyre szélesebb. Már fel is állok, mindent elfeledve futok a fény felé, az alagút vége felé.
Végre odaérek, mintha újjászülettem volna, úgy érzem magam. Nyugodt vagyok, pihent, minden olyan harmonikus és kedves. Egy tisztásra értem ki, emberek jönnek felém. Emberek... de nem... ezek... ott jön az apám, aki már rég meghalt és az anyám, aki szintén. És ott... ott van Annie... a kislányom! Ő is jön felém... de a többiek... azt összes többi... az mind csontváz. Csak csontváz! Halálfejek, csont testekkel.
Apám mellém lép, a vállamra teszi jéghideg kezét és azt mondja:
- Most már te is közénk tartozol.
- NEEEEEM!!! - üvöltök fel és rohanok vissza az alagútba. Futok teljes erőből, vissza se merek nézni, csak futok és ordítok és futok és ordítok.
- Neeeeem! Ezt nem! Ez nem lehet! Neem!!
Őrjöngve rohanok a vaksötét alagúton át vissza, vissza, mindegy hová, csak vissza a... az életbe?
Magamhoz térek. Egy erdő szélén fekszem a sárban. Éjszaka van, zuhog az eső. Kinyitom a szemem. Fák magasodnak fölém, alattam tocsog a sár, ahogy az eső feláztatta a földet. A Hold elbújt. Remegve húzom össze a lábaimat.
-Ó, ne... kérlek istenem, ne...
21:
Azt hitték meghaltam, azért hoztak ide. Kidobták a testem itt az erdő szélén, a város mellett. Igen. Egész biztos. Azt hitték, hogy meghaltam. Hiszen én is azt hittem.
Kórházba kerültem. Sikerült azonosítaniuk és megfelelő ellátásban részesülhettem. Nem tudom mennyi ideig voltam kórházban. Hiszen még azt se tudom mennyi ideig feküdtem az erdő szélén. De felgyógyultam. Valamennyire. És újra megpróbálom. Most óvatosabb leszek. Bár könnyebb dolgom lesz. Végtére is már nem számítanak rám. Nem vadásznak rám. Azt hiszik halott vagyok. Persze tévednek. Halálosan tévednek.
22:
Két hét is eltelik, mire újra találkozom azzal az emberrel. A többi hármat egyszerre elintéztem előtte pár nappal. Vicces volt látni a döbbent arcukat, amikor szembe találták magukat velem. Aztán azt, amikor rádöbbentek, hogy most meghalnak.
Mindegyikről levágtam valamit, mielőtt kinyírtam volna. Majdnem rajta is vesztettem. Akkora lármát csaptak, hogy kihívták a környékbeliek a rendőrséget. Alig bírtam elmenekülni. És azt sem kockáztathatom meg, hogy még egyszer összeverjenek. Már a kórházi költségekre se maradt több pénzem.
Üres fejjel mászkáltam az utcákon, mint egy robot. Nem érdekelt semmi. Már nem. Amikor megpillantottam. Ő is engem. Úgy nézett, mint aki kísértetet lát. Egy kicsit úgy is volt. Aztán rohanni kezdett. Én is. Jól futott, alig értem utol. Ezúttal viszont pisztoly is volt nála. Pedig errefelé nem nagyon használták a lárma miatt. Zűrös környék ez.
Mielőtt ráugorhatnék, megfordul és kapásból lő. A vállamat találja el. Annak a kezemnek annyi. De épp ezért nem kockáztathatok meg még egy lövést. Ráugrom. A kezem úgy fáj, mintha tűzben égne. A pisztolyt elejti. Ezúttal nincs kedvem- és erőm se- hosszasan verekedni. Egyből nyakon vágom, hogy elájul. Beviszem egy sikátorba, összekötözöm és bekötöm a száját a saját ruhájával. Már úgyse lesz rá szüksége. Megölhetném most rögtön... de nem... ez túl egyszerű lenne. Magához térítem. Szép sorban levágom minden ujját a kezéről. Vonaglik a fájdalomtól. Mindig annyira elkötöm, hogy ne vérezzen el. A szájában levő tömés ellenére is úgy ordít, hogy félek - idejönnek.
Aztán rájövök, hogy mindegy - ő az utolsó úgyis, aki igazán számít. Beleszúrom a késem a jobb felkarjába. Aztán elvágom a köteleit. A fájdalomtól alig bír felállni. Kiszedi a szájából a rongyokat. Átkozódik, ordítozik. Jön felém és rugdalózik. Leütöm. Aztán újra. Aztán újra. És újra. És újra és újra és újra és újra és... azon kapom magam, hogy nem mozdul. Közben nem is láttam őt. Mindvégig csak azt a kislányt láttam, akinek még a nevét sem tudom. Meg egy-egy pillanatra az anyját is a kórházban.
Minden egyes ütés előtt a gyerek arca villant fel előttem, ahogy megpróbált feltápászkodni és visszahullott a földre élettelenül.
Most nézem ezt az embert. Nem lehet több 25-nél. Mindössze 25 évet élt. Vajon ez elég? Ki tudná megmondani? Bizonyára attól függ, mennyire volt tartalmas az élete. Ha nem használta ki, ha üres volt, akkor nagyon kevés. Bár akkor kétszer annyi is kevés lenne és ki tudja mit változtatott volna? Ha viszont tartalmas volt... tele mindennel, amit jónak és szépnek tartott... akkor talán... akkor talán így is többet élt, mint más hetven évesen. Más kérdés, hogy mit tartott ez jónak? Remélem az ő élete nem volt tartalmas. Csak üres és értelmetlen. Céltalan.
De nem végtelen.
23:
Nem tudom meddig álltam ott. De ezúttal nem volt szerencsém. Ott, helyben elkaptak a rendőrök.
Végre elkapták az éjszakai rémet, a gengszterek gyilkosát. Igen, mostantól a gazembereknek nincs mitől félniük. Féljenek csak a rendes emberek, ez így van rendjén, nem igaz?
Nem tudom mi vár rám. Villamosszék? Vagy elmegyógyintézet?
Nem értenek semmit az egészből. Hiszen én megcsináltam! Megcsináltam azt, amit már réges-régen nekik kellett volna! Elpusztítottam a társadalom kártevőit, a mocskot, azokat, akik a szolid embereken élik ki az agresszivitásukat.
Az ő melójukat végeztem. Legalább egy fülbe súgott köszönömöt kapnék érte. De nem baj. Lényeg, ha rövid időre is, de új életet nyertem. Lehet, hogy most elveszítem ezt is, de ez már lényegtelen. Szabad voltam. Hónapokig szabad voltam. A szabadság olyan fokát élvezhettem, amit sosem tapasztalhattam volna meg, ha ezek az események nem fordulnak elő velem. Nem sokaknak van részük ilyen fokú szabadságban. Ez olyan kötetlenség, ami belülről felszabadít. Nagyon kellemes. Üdítő. Hálásnak kéne lennem a sorsnak, hogy ezt tette velem.
Bár most vége van, reggel villamosszékbe kerülök, mégis azt hiszem, a legjobb dolog, ami életemben történet velem, az a negyvenedik születésnapom.